Ne bízzuk magunkat az időre!

702

Talán a legjobbkor hagytuk el Nagy-Britanniát: a Brexit-népszavazás előtt egy hónappal. Persze, hogy néha hiányzik. Legfőképpen természetesen a testvérem.
A decemberi időszak végre elhozta azokat a napokat, amikor ő is hosszabb ideig volt itthon, így alkalom nyílt bővebb és mélyebb beszélgetésekre. Mert ott lapulhat a zsebben a mobiltelefon, és regisztrálhatunk Skype-ra, Facebook messengerre és minden egyéb, a távolságot a szobánkba hozó alkalmazásra, de mégis: a távolság nagy úr! Sokkal nagyobb, mint amekkorának a külföldre induló fiatal képzeli.
A húgommal szinte egy időben mentünk el Angliába. A londoni vendéglátóiparban helyezkedett el, sok és alapos munkával évről évre feljebb lépett a ranglétrán, mígnem olyan tisztségbe került, amely már súlyos döntésekre jogosítja fel. Munkaerőt alkalmazhat, vagy éppen meneszthet is olyanokat, akik nem felelnek meg az elvárásoknak. Rálát tehát a vendéglátóipar működésére, ismeri az erős oldalait és a hiányosságokat is, éppen ezért döbbentem meg, amikor kijelentette: London központjában egyre súlyosabb munkaerőhiánnyal küzdenek.
Nagy-Britanniában viszonylag olajozottan működnek a HR-ügynökségek. A szerepük elég egyszerű, és nagyon hasznos: alkalmazzák a munkaerőpiacon elhelyezkedni – vagy legalábbis „mozgolódni” – kívánókat, és azok érdeklődési köréhez és idejéhez igazítva munkát kínálnak számukra. Nem kötelezhetik őket a munkavégzésre, akár hetekig is lehet lógni, mert a ledolgozott munka alapján kapják a fizetést. Ez tulajdonképpen ugródeszka a komolyabb szándékúaknak, vagy kötetlen munkalehetőség diákoknak, részmunkaidőt vállalóknak, sőt a mindennapokat inkább ellötyögőknek is. Annak idején én is először egy ügynökség alkalmazottja voltam, mígnem átalkalmazott az a cég, amelyhez az ügynökség rendszeresen küldött.
Mi négy évvel ezelőtt néhány száz alkalmazottat foglalkoztató vidéki gyárban dolgoztunk, és ügynökségisekként csak akkor jutottunk munkához, ha valóban bizonyítottunk. A testvéremék munkaadóját négy ilyen ügynökség látja el egy világváros központjában, mégis majdnem mindennapos problémájuk, hogy nincs elég emberük.
Ehhez valamilyen szinten a brexit is hozzásegítette Britanniát. Sok bevándorló fordított hátat az országnak, miután az ország hátát fordított nekik. De Anglia még mindig az egyik legjobb úti cél a külföldi munkavállalóknak, és számomra továbbra is annak a látszatát kelti, hogy kielégíthetetlen, mohó ország: bármennyien mehetnek oda, ott mindenkinek helye van.
Többször beszélgettünk baráti körben a nagy-britanniai helyzetről, és arra jutottunk, hogy a britek helyében alapvetően mi is kiszálláspártiak lennénk, csakhogy megkésett bánat ez a brexit-bánat. A mostani remegés egy rég elúszott hajó hullámverése, mert ezt a kívülről tényleg szép almát megmérgezték, emészthetetlenné tették a gyarmatosító évszázadok. A kiszipolyozott földrészekről bevándorlók csak addig voltak jók, amíg a politikai korrektség másodrangú polgárokból nem emelte őket is – teljesen jogosan – az őshonos britekkel egy szintre, és amíg a szigetlakó nem felejtette el, hogyan kell azt a munkát elvégezni, amit most szinte kizárólag bevándorlók végeznek. Az elit kiszolgálása ugyanis ma már nem a szerény körülmények között élő brit munkája. Ezért dőlne össze kártyavárként a teljes szolgáltatói szféra, ha a külföldi munkaerőt elijeszti valamiféle brexit. Ki fogja összeszedni a szemetet, ki fogja felszolgálni a beefsteaket és ki fogja elmosogatni a tányért, ha a bevándorlóknak megálljt parancsolnak?
Félre ne értsenek, nem a briteket sajnálom. Hanem azt, hogy a teljes Nyugat-Európa a brit útvonalon halad, és ez azt jelenti, hogy feneketlen gyomorként még nagyon sokáig élősködik rajtunk úgy, hogy elhiteti velünk: fiataljaink élősködnek rajtuk.
A brexit a teljes Európa vészharangját kongatja, és nekünk hallanunk kell, hogy két harangozó húzza a kötelet! Az egyik harangozó azért, hogy előrevetítse, mi várható, ha egy nép elveszíti az önellátó képességét, a másik harangozó pedig a kiürülő Kelet-Európáért kongat: igyekeznünk kell a rendrakással, mert amíg a fejlett világ össze nem dől, addig a forgalom nagyon hangsúlyosan egyirányú marad. És inkább ne várjuk, hogy a fejlett világ egyszer összedőljön, mert az egyáltalán nem a „mi időnk” eljövetelét jelenti majd.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek