Múlt és jövő a jelenben

Bőröndnapló 54.

214

Japán más, mint amilyennek a köztudat ismeri. Másabb annál is, amilyennek én hittem. Sokkal színesebb, mégis egyhangúbb, hagyományosabb és modernebb, autentikusabb és képmutatóbb, mint eddig gondoltam. Tény azonban, hogy nagyon sokat tanulhatnánk tőlük, ha vennénk a fáradságot, és ha valóban érdekelne minket a saját sorsunk. Sokat segíthetne a kultúrájuk, a magatartásaik, a világlátásuk megismerése és alkalmazása egyrészt abban, hogy a megmaradásunkért, másrészt hogy a fejlődésünkért sikeresen tevékenykedjünk.
Mert Japánban talán az a legcsodálatosabb, az a tapasztalatom volt vele kapcsolatban a leglenyűgözőbb, hogy képes egyszerre szabályozott, hagyományőrző, a mi fogalmaink szerint régimódi és ugyanakkor végtelenül korszerű, haladó, már-már futurisztikus lenni. Képes egyszerre nyugodt, kiegyensúlyozott, rituális és egyben roppant dinamikus, nyitott, változást elfogadó lenni. Egyszerre vallásos, az előírásokat betartó, szófogadó, normakövető és saját kényelmét, élete gördülékenységét, magánélete intimitását szigorúan őrző lenni.

Japán bizonyította be nekem újra, pontosabban az ottani élményeim igazolták sokadszorra azt a ma is hirdetett, kontinensünkön rég elvetett elképzelésemet, hogy a sima, zökkenőmentes hétköznapokhoz és az országos méretű haladáshoz egyaránt szükséges a norma és a normakövető magatartás. És már hallom is a Nyugat korszellemének sivalkodó hirdetőit, ahogy hevesen számon kérik, hogy mi van a szabadsággal, az egyénnel, az elfogadással, nyitottsággal és hasonlókkal?! Szerintem mindez rendben van. Azt hiszem, a japán emberek sokkal szabadabbak, sokkal jobban tisztelik egymást és tartják tiszteletben egymás határait, mint a nyugatiak legtöbbje. Mint ahogy a Nyugat híres szabadságeszméje, az egyén sokat hirdetett jogai gyakorlatilag nem jelentenek valódi emberi szabadságot, hisz egyrészt a fogyasztói társadalom, a média, a pénz és a divat követelményei uralkodnak rajtuk, másrészt a bizonytalanság, melyet a valódi fogódzók és nem utolsósorban az anyagi biztonság hiánya, meg az elértéktelenedett, labilissá és kiszámíthatatlanná vált emberi kapcsolatok és érzelmek váltanak ki vagy tartanak fenn.
Japán és Japánban az élet kiszámítható. Legalábbis egyelőre, és minket most a jelen érdekel. Előre látható a másik, mások viselkedése, hisz vannak ugyan finom lazulások az etikett területén, de a lényeg nem változott: tudják, mit hogyan kell tenni vagy mondani. Mint ahogyan az áraik is változatlanok, mint erről Radnai Tamás, aki élt és többször visszatért Japánba, ír könyveiben. Márpedig egy országban ez a gazdasági és egyben az egyéni anyagi stabilitás egyik legfontosabb és legpontosabb jelzője. Ilyen körülmények között tervezhető a jövő, hisz tudják, mennyit fognak keresni, mennyit tudnak költeni és ebből mit engedhetnek meg maguknak. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a munkanélküliség igen alacsony (2,3%), akkor Japán egy igen élhető társadalom képét mutatja.
Udvariasságukat, viselkedésük kiegyensúlyozottságát rendszeresen tapasztaltuk, és engem bizony megérintett, mint ennek a túlburjánzása is. Idegenvezetőnk ziláltsága sajnos a perceknél alig több szabadidőt engedélyezett, azt is csak ritkán, ezért nem igazán használhattuk azt az elképzeléseink szerint. Pedig kellemes volt érezni a nyugalmat, nemcsak a természetben, hanem az utcákon is, még a tömegben is, mint ahogyan a meghökkentő uniformizáltságukat is, a tömeget, amelyben csak elvegyülni lehet, de szembemenni nem. Történt mindez a tizedik napon, amikor már mindenki inkább haza készült és csak félvállról nézegette a különleges buddhista fatemplomot, az őzparkot meg szinte leszavazta azzal, hogy kit érdekelnek az őzek? Például engem és még néhányunkat. Ám mégis, megint kutyafuttában jártuk be a számtalan mohás kőlámpással és élő őzikékkel büszkélkedő narai parkot, aztán futás haza, mármint az oszakai szállodába, hogy pakolhasson a társaság. Ezért volt időm kicsit kóborolni az ország második városában, mely engem jobban elbűvölt, mint a főváros. A szállodánk az Umeda állomás szomszédságában volt, ezért arra vettem utam, mert már megtanultam, hogy ebben az országban a nagyvárosok állomásai, mint sokszor máshol is – ebben leginkább Kelet-Európa jelent kivételt – a mindennapi élet kvintesszenciáját adják, függőleges elhelyezésben. A járdáról keskeny lépcső vezetett a felüljáróra, amin elindultam az állomás felé. Illetve indultam volna, de olyan tömör sorokban és egyenletes ritmusban hömpölygő tömeggel találtam magam szemben, hogy hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Lehetetlennek tűnt rést vágnom közöttük, hogy szembehaladhassak velük, de átmenni közöttük a híd túloldalára sem volt egyszerű feladat, mert szinte nem vettek tudomást rólam. Egyikük sem adta a legkisebb jelét sem annak, hogy megállna, és alig találtam néha egy picinyke teret az emberek között rézsútosan, hogy szinte vonallá válva átosonjak rajta cikcakkosan. Rengeteg nem viszonzott mosoly és sorry kíséretében valahogy átügyeskedtem magam a túloldalra, ahol az állomás felé csordogáltak az utasok egyesével, kettesével. Lélegzetelállító volt az a megtörhetetlen, céltudatos és szinte mechanikus haladás, az egyének ilyen kompakt tömege, mely saját tehetetlenségi erejénél fogva kényszeríti a benne járót arra, hogy ne tegyen semmi mást – ne álljon meg, ne térjen ki –, mert akkor beláthatatlan torlódást vagy ki tudja, mi mást okozhat. És ezért természetesen eszébe sem jut, hogy mást, másképp is cselekedhet, illetve nem hajlandó tudomásul venni az eltérőt. Valahogy ezt éreztem mindenben. És nem véletlenül, hisz valóban erre, azaz a lényegében egalitárius, az egyenlőséget és egyformaságot előnyben részesítő közösségi létre és a szabályok követésére meg munkára nevelik őket már egészen kis koruktól. A japán gyerekek maguk takarítanak az iskolában. Szinte minden oktatási intézményben kötelező az egyenruha viselése. Kimutatni és jó esetben (?) érezni is csak pozitív érzelmet szabad, miközben idejében elkezdik a másság szinte öntudatlan, mert gyermeki büntetését. A japán iskolák híresek-hírhedtek a bántalmazásról, amit a gyerekek követnek el a sorból kilógó társaikkal szemben. Ennek gyakori következménye az öngyilkosság vagy a gyilkosság, hisz tudjuk, hogy az erős és hosszan tartó frusztráció erőszakot szül. Ugyanakkor évről évre nő a magába zárkózó, komorrá váló gyerekek száma, azaz a gyerekkori depresszió. Eközben százszázalékosan iskolázott társadalomról van szó, amelynek egyik ősi közmondása, hogy a kiálló szöget beverik. És így is teszik.
Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.