Most annál inkább

38

Nekem mindig az útelágazásokkal gyűlt meg a bajom, mint Vörösmarty álomhőseinek a Csongor és Tündében. Elértem valahogy a bucsini eltérőig, ami Gyergyóba vitt volna. Szerencsésen megúsztam egy nyilván hibás döntés következményeit, nem Szentmiklóson csináltak lapot, hanem néhány napja Csíkban. Parajdról szerencsésen stoppoltam a vlahicai eltérőig, a következő percben máris indult velem s még vagy ötven utassal lefelé a homoródmenti busz. Csík helyett majdnem Lövétén kötöttem ki. Stoppoltam megint, és a teherkocsi Csíkba vitt abban a kis semmi télben, igaz, akkor március volt már, egészen az eleje. Így kezdődött, és ezzel emberré válásom folyamata is, e fordulatot akkor találtam ki, amikor már öreg voltam, fiatalon ugyanbiza ki ismerné el, hogy ekkor, akkor és a ritka kivételeket leszámítva mindig nagy ökörségeket követett el. Még jó, hogy magam ellen, ritkábban mások kárára. Lám, már Csíkban vagyok, a társaság nagyjából egy generáció, tegeződünk, a főnökséget magázzuk. Azt hiszem, antihőse voltam egy hőskorszaknak, részben azért, amit már kimondtam emberré válásom ügyében. Aztán lenyugodtunk egy kicsit, még ha az örökös lábszagtól sűrű ájerű tömegszálláson is, amire csak az éjszaka késő órájában fanyalodtunk, addig: kéjelgés a szerepben és a szerkesztőségben, hogy nemszeretem-falvakból újsághoz, az ÚJSÁGHOZ kerültünk, ahova egyébként, másként sem e büdös életben nem juthattunk volna be. Ez Szőcs Kálmánnak sikerült csak a vásárhelyi lapnál, de meg is ették csakhamar a kollégák, a régi, jól bejáratott szabványhivatalnokok, akik egymást jelentgetve csináltak, amit igen, azt is, amit nem. Mi vodkázva-konyakozva is csak a lapról beszélgettünk, mit kell (vagy mit lehet) megírni, Kormos Gyulát irigyeltük, aki éjfél felé becsúszott az asztal alá, de hajnali háromkor már verte az írógépet, nagyon jó publicisztikája volt az öregnek, közben a szálloda emeletén mindenki őt szidta a kattogtatásért. Hol Salló Pista, az alkotások háza igazgatója, hol Branis első titkár volt a közvetlen szomszéd, és aztán ’68 tavaszán már megint lehetett emlegetni a Székelyföldet, Orbán Balázst, Gál Sándor negyvennyolcas ezredest. Albert Antal főszerkesztő pedig, tán felcsíki önérzetére hallgatva, mindig megfordította a sorrendet, mondván, a Mezőségen valóban úgy van már, hogy románok és magyarok, de itt (és meghordozta a mozdulatot Csík, Udvarhely, Gyergyó felé) magyarok és románok, már csak a vidék s e nép múltja, számarányunk okán is. Egy este megírtam a Balladás földem című verset, a lap közölte, szavalóktól, Léstyán Dénes akkori könyvtárigazgatótól és a rokonszenves Benedek Évától is hallhattam. Aztán egy közönségtalálkozón dr. Bajkó Barnabás főorvos azt találta kérdezni a büszkén feszítő költőtől, mi az a birtokos személyrag a címben. Mi az, hogy földem? Akkor eléggé megneheztelhettem rá, és sok időbe telt, míg rájöttem, helyes a kérdés. Néhány hónappal korábban úgy érkeztem Csíkba, mint Fülig Jimmy, a különben rokonszenves Rejtő-hős a nép körébe, és egyből felajánlottam a pertut: szervusz, nép! Annak a ragnak az igazát mindig kétoldalú beleegyezés hitelesíti. Mert ha nem, akkor az egész rablás, nem több. Így vették el az angolok a skót, az ír parasztok földjeit, földemnek mondva, amihez semmi közük sem volt. Ezt akkor semmiképpen sem értettem, tán nem is akartam megérteni. Most viszont, mert sokat éltem s megéltem, annál inkább.

Oláh István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.