Minőségi idő, együtt

183

Van az a nagyon okos mondás, hogy arra van időd, amire szorítasz. Ezt szokták pattogtatni nők egymás között, amikor a tavasz közeledtével égetővé válnak a télen testükre felkapaszkodott p luszkilók és mozogni kéne, amikor a szülők prédikálnak gyerekeiknek, akik elvesznek a tevékenységek között, a mindentudó főnökök, amikor beosztottjaikat ugráltatják, és így tovább…
Természetesen van igazság a mondásban. Jó beosztással – divatos kifejezéssel élve: időmenedzsmenttel – sok minden belegyömöszölhető éber óráinkba. A fontossági sorrend egyénenként változik, ahogy az elkötelezettség, a motiváció is, vagyis az, hogy a lustaságot, szétszórtságot mennyire tudjuk megzabolázni saját magunkban. Egy dolog viszont biztos: aki szülővé avanzsált, annak kutya kötelessége (lenne) időt, minőségi időt szánnia a gyerekére, gyerekeire.
A minőségi idő számomra azt jelenti, hogy a közös tevékenység minden benne részt vevő félnek örömet szerez. Nem kötelesség, nem muszáj, hanem igény és élvezet. És azt is, hogy a közösen tevékenykedők együtt fejlődnek: egymás szeretetében, megismerésében, a világhoz, magukhoz való viszonyulásukban. Igen, mert a felnőtteknek sem árt néha rácsodálkozni a gyerekek világlátására. Arra, hogy ők hogyan élik meg a történéseket, mert adott esetben tanulni is lehet tőlük, hiszen belőlünk „nagy korunkra” már többnyire kiveszett a játékosság, a csodákra való nyitottság.
Az együtt töltött minőségi idő non plusz ultrája szerintem a jóízű beszélgetés. És erre a napi tennivalók között is nyílik lehetőség, egyetlen feltétele, hogy akkor valóban csak és csakis egymásra figyeljen a szülő és a gyermek. Reggel, napközibe vagy iskolába menéskor, délután, ha együtt megyünk haza, a vacsorakészítés közben, az esti mese előtt hihetetlenül jókat lehet beszélgetni, amelynek a pozitív hatása felmérhetetlen.
Ehhez viszont nem árt elsajátítani a jó beszélgetés technikáját. Mi kinek mondjuk el szívesen gondjainkat, bajainkat, elképzeléseinket? Annak, aki meghallgat, azaz végig ránk figyel, a szemünkbe néz, nem kalandozik el a tekintete (és a keze a telefonja után), nem kérdésekkel bombáz, nem torkol le, hogy milyen balfácánok voltunk, és válaszaiból az derül ki, hogy érti, amit mondunk. A csemetéink ugyanígy éreznek. Ha napközi, iskola után golyózáporként kérdéseket zúdítunk rájuk (mi volt az iskolában, mit ettél, feltetted-e a sapkát stb.), akkor valószínűleg egyszavas válaszokat fogunk kapni vagy semmi érdemlegeset nem tudunk meg. Mert egyrészt mit válaszoljon arra a standard kérdésre, hogy mi volt az iskolában, másrészt – meglehet – őt egészen más témák foglalkoztatják. Szóval ne akarjunk interjút készíteni a gyerekkel, mert általában rossz szájízzel végződik a próbálkozás.
A legegyszerűbb praktika, ha mi is beszélünk a napunkról. Személyes dolgokat, személyes hangon: hogyan éreztük magunkat ma, minek örültünk, ki bántott meg, kivel találkoztunk, az hogyan érintett, mi járt a fejünkben stb. Ezzel mintát nyújtunk arra, hogy hogyan lehet kimondani érzéseinket, gondolatainkat, ugyanakkor a közös élmény, a szülő-gyerek közti kötelék is erősödik, hiszen a gyerek nagyon fogja szeretni, hogy anyu, apu úgy beszél vele, ahogy a felnőttek egymás között. Egy idő után talán már ő kezdi, vagy éppen folytatja a saját napjával, mert igénye lesz a mesélésre.
Fontos, hogy nehézségeinkről, esetleges kudarcainkról is beszéljünk. Hiszen mi is emberből vagyunk, és hihetetlenül énerősítő tud lenni a gyerek számára, ha engedjük „meglátni” hibáinkat, gyengéinket, ha ráébred, hogy a felnőttek is tévedhetnek, van, ami nekik sem sikerül. Újabb mintanyújtási lehetőség ez: hogyan lehet kezelni a kudarcokat, hogyan lehet továbblépni, más megoldásokat keresni.
Ha valóban közel akarunk kerülni gyermekünk lelkéhez, érdemes leszokni a prédikációkról, a moralizálásról, az „észosztásáról”. Talán jó lenne elfelejteni azokat a mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy „én a te helyedben”, „azért a felnőttek csak jobban tudják”, „jól van, de”, „figyelj, azt kell tenned”, „túléled, vannak nagyobb bajok is”, „most hagyjuk, van nekem elég gondom”.
Ha már jól tudunk gyerekeinkkel beszélgetni, túl az együttlét örömén, az egymáshoz tartozás érzésén, erős biztonságérzetet közvetítünk feléjük, képesek vagyunk növelni csemeténk önbizalmát, rávezetni őt érzelmeinek felismerésére, kifejezésére, élethelyzetek kezelésére. Ha jó velünk, a szülővel beszélgetni, akkor többnyire mi leszünk azok, akikkel megosztja a gondjait, akik első kézből értesülnek a történésekről. És – mivel mi ismerjük őt a legjobban, hiszünk és bízunk benne – mi leszünk azok, akik szükség esetén a legjobban ki tudnak állni értük.
Végül az egészben az sem elhanyagolható, hogy a felnőttnek is javára szolgál mindez: tudatosabb lesz, s ha jó példát akar mutatni a gyerekének, igyekszik ő maga is jobb emberré válni.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.