Mindennek van határa

Glóbusszal a vállamon 17.

445

Április végén Albániába vitt az utam. Busszal kerekedünk fel, Szerbián, Ko­szovón keresztül tervezzük az útirányt. Bizakodásra ad okot, hogy simán siklunk a szegedi autópályán, az első akadály a magyar–szerb határon vár ránk. Röszkén most a magyarok keményítenek be, szigorúan betartják a schengeni egyezményt, a vezetőnk szerint nyáron káosz várható. A szerb kollégáik ezúttal toleránsabbak, várakozás nélkül térünk Belgrád felé. A pihenőhelyek kulturáltak, a mellékhelyiségért – ellentétben kishazánkkal – nem kell fizetni, az élelmiszer- és italárak is elfogadhatók.
Nistől Pristina felé térünk le. Többször megállítanak a rendőrök, kérdésükre Montenegrót jelöljük meg úti célként. Praktikus okból tesszük, az Albánia szóra – érthetően – a szerb közeg allergiás, s félő, hogy a rendőr azonnal félreállít. A koszovói határon, Merdaréban az érintetlen Balkán-szele csap meg. A kétsávos úton mindenki előre tolakszik, araszol, van, mikor négy sor keletkezik. Az autók milliméterekre közelítik meg egymást, a sofőrök az ablakon kihajolva, öklüket rázva fogalmazzák meg markáns véleményüket. Egy kamion a szakadék szélén manőverezik, látszik, hogy a borostás sofőr már megszokta a gyűrődést. Egy rendőr próbálja kanalizálni a problémát, széles gesztusokkal magyaráz, a gépkocsivezetők egykedvűen figyelik, majd ismét kialakul a négyes kocsisor s az üvöltés. Másra rájön a szükség, s igazi nyilvános WC-n könnyít magán, úgy tűnik, csak hagyományt követ: mindenütt kosz és szemét. Közben egy busz cseles vezetője hirtelen előretör, mindhiába a szitkozódás és a dudálás, az élelmes sofőr „bélelt kézfogással” üdvözli a rend zordon őrét, aki elnézi avanzsálását.

Kétórás várakozás után közeledünk az áhított célhoz. Az útlevél–személyi igazolvány játék egy kidolgozott koreográfia alapján folyik. A biometrikus személyi igazolvánnyal nincs gond, mindhárom fél, Szerbia, Koszovó és Albánia is elismeri. Azoknak az utasoknak, akik régebbi személyi igazolvánnyal szálltak be a buszba, útlevél is szükséges. Viszont, mivel a szerbek nem ismerik el Koszovót, így vigyázni kell, hogy nehogy koszovói pecsét kerüljön az okmányba, mert visszafelé a szerb oldalon megtagadhatják a belépést. Tehát a zordon szerb határellenőrzőnek az igazolvány, a koszovói hivatalnoknak pedig az útlevél dukál, s vice versa. Ez elvben működik is, s a szerb oldalon intenek, hogy mehetünk. A már leírt metódus szerint adjuk át az okmánycsomagot a koszovói adminisztrátornak, amikor a szerb oldalról utánunk futnak, hogy meg kívánják tekinteni. Porszem került a gépezetbe, kis tanácstalanság, megbeszélés, s immáron mehetünk dolgunkra. Rejtő egyik regényében írja, hogy mindkét fél cinkelt lapokkal játszott, így a parti tisztességesnek volt mondható.

Csermák Zoltán

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.