Mindennapi kenyerünk

69

Még emlékszem: nagymamám fehér fejkendőt kötött, könyékig feltűrte a blúza ujját, a konyhapadon fekvő fateknőhöz lépett, kezével óvatos kört írt le a lisztben, vizet, sót adott a masszához. Erőteljesen, ökölbe szorított kézzel gyúrta a tésztát, mintha birkózna vele. Kézfejével hosszan simított a teknő falán, jobbról is balról tűrte a tésztát, majd újra gyúrni kezdte.
Nem dagasztottam kenyeret, minden, amit a házikenyér-sütésről tudok, néhány gyermekkori emlékfoszlány. Mivel nagymamám már napokkal a kenyérsütés előtt készülődni kezdett, aztán egy nappal a sütés előtt bedagasztotta a tésztát, éjjelre tiszta konyharuhával letakarta és pihenni hagyta, másnap újra a teknő fölé görnyedt, kezdte elölről az egészet, és mi csak este láttunk a masszából kenyeret. Nehéznek és fárasztó dolognak tartottam a kenyérsütést. Nem érdeklődtem felőle. Ma már olvasmányaimból tudom – gyakorlati tapasztalatom a kenyérsütésben továbbra sincs –, hogy a jó kenyér sütése természetes kovász és a ráfordított idő nélkül elképzelhetetlen: a kézműves pékségek például azt állítják, hogy formázás után tizenhat-tizennyolc órát is pihentetik a tésztát, mielőtt sütni teszik.
Elgondolkodom hát néha azon, hogy van ez ma a pékiparban: a mindennapi gyártásban mennyi idő marad a tészta kelesztésére? Mennyi adalékanyagot használ a pékipar? Kovásszal vagy élesztővel készül a pékségben vett kenyér?
Az jutott eszembe, hogy a nagymamám legalább egy hétre való kenyeret sütött a családnak, ami általában hat pityókás kenyeret jelentett, a cipók pedig a hetedik napra sem penészedtek meg, nem száradtak meg és nem morzsálódtak.
A boltokban, pékségekben vásárolt kenyerek esetében ezt nem mondhatjuk el.

Pál Bíborka

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.