Mindenképpen van

247

Az emlékezet különös szerzet. Naponta megtapasztalom, miközben mások emlékeit próbálom előhívni. Személyes történeteket, önéletrajzi emlékeket gyűjtök és adok közre évtizedek óta. Megismertem így az emlékezet csodáit és különös természetét is. Átível nemzedékeken, tapasztalatokat közvetít, meséket tanít.
Az emlékezet különös szerzet. Megfigyelhettem, hogy az naponta változhat, módosulhat a széljárás, a napi aktualitás függvényében. Változhat az életkor függvényében. Ugyanazt az eseményt másként éli meg egy diák, másként egy pártaktivista vagy egy politikus. (Minap éppen lapunkban Hecser Zoltán tollából jelent meg egy példa arra, hogy még kormány- és államfői szinten is előfordul a másként emlékezés.) Másként látja ugyanazt a történést az események alakítója, cselekvő részese, mint a szemlélő. Más az előadás a függöny mögött, más a színpadon vagy a nézőtérről. Másként látszik ugyanaz a dolog közelről, és megint másként távolról. Van egy pillanat, egy távolság, amikor egészen tiszta a kép, de évek teltével, vagy térben eltávolodva egyre inkább elmosódik – viszont túl közelről is kancsalíthatunk. Azt is megtapasztaltam, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindenre mi emlékszünk jobban. Vagy helyesebben: hajlamosak vagyunk az emlékeinket kicserélni vagy megszépíteni, kicsicsázni vagy megrostálni. Mert az emlékezet különös szerzet.
Legutóbb, Az ötvenéves a megye című sorozatomban ugyanarról az eseményről faggattam több mint két tucat szemtanút, és emlékeiket rögzítettem, közöltem. Általánosságban hasonló dolgokat meséltek – leggyakrabban úgy, mintha puszta szemlélőként lettek volna jelen ama bizonyos 1968. február 13-i csíkszeredai tüntetésen/megmozduláson, néhány esetben viszont az emlékezők újra megélték a nap hangulatát, s még az együtt kiabált jelszavak hangsúlyát is fel tudták idézni. Nem csoda, ha ötven év után is élénken élt az emlékezetükben, hiszen a szakirodalom szerint az önéletrajzi memória egyik sajátossága, hogy a gyakran előforduló események részleteire kevésbé emlékszünk, viszont egy szokatlan esemény, amely még erős érzelmeket is kivált, az idő múlásával is megtartja emlékezeti előnyét. Ezzel magyarázható, hogy részletesen tudnak mesélni mai napig az idősek 1940. szeptember 11-ről, a magyar csapatok csíkszeredai bevonulásának napjáról, vagy 1989. december 22-ről is. (Érdekes ugyanakkor, hogy több olyan személlyel is találkoztam, aki összekeverte az 1968-ban és az 1989-ben történt tömegmegmozdulások egyes részleteit.)
Gyakran érkeznek visszajelzések is, megállítanak emberek, akik azt mondják, nem is így volt, nem is úgy volt. Meghallgatom a véleményüket, sőt gyakran le is írom. Mert mindenféleképpen volt. Tudom, hogy szubjektív, tudom, hogy szelektív az emlékezet. Tudom, hogy az emberi memória nem egy számítógépes adathordozó, ami úgy őrzi az információkat, ahogyan rámentettük őket. Az emlékezet újrateremtő jellegű. Számolok vele. Számomra sokak szelektív és szubjektív emlékeiből áll össze egésszé a történet, s úgy vélem, hogy ezáltal az olvasók számára is. Mert velem együtt százak hallgatnak egy-egy emlékezőt. S ezt a mesélők maguk is tudják, valószínűleg épp ezért is szelektálnak tudatosan vagy tudat alatt ők maguk is. Tisztában vagyok ezzel, és nem zavar – mindenkinek a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. És az olvasó is tudja, hogy az emlékezet különös szerzet – de minden hibája, kihagyása ellenére így jó, ahogy van, így emberi.

Daczó Katalin

A cikk a Hargita Népe április 10-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.