Minden helyszínnek egyénisége van

326

A kortárs erdélyi irodalom legnagyobb írójaként említik, ő mégis azt állítja, hogy ez nem téma. „Viszonylagos. Nem hiszem, és nem is foglalkoztat a kérdés” – szögezte le. Bodor Ádám Kossuth-díjas írót székelyföldi közönség­találkozó-körútja során a Kájoni János Megyei Könyvtár látta vendégül, a találkozót követően Pál Bíborka faggatta.

Bodor Ádám Fotó: László F. Csaba

– A csíkszeredai találkozón is elhangzott, hogy Önt nehéz szóra bírni, ritkán keveset és tömören beszél. Árulja el, kérem, valóban nem szeret interjút adni ?

– Ez nem igaz. Ezt egyszer valaki kitalálta, leírta és rám ragadt. Interjút és meghívást életemben vissza nem utasítottam.

– A közönségtalálkozón Murányi Sándor Olivér arra kérte Önt, hogy számoljon be az idei Párizsi Könyvszalonon szerzett élményeiről, ahol öt év után ismét önálló standdal jelent meg Magyarország és Önt is meghívták. Azt mondta, mint minden helyszín, Párizs is egy egyéniség, az európai humán kultúra központja, ezenkívül otthonos, vendéglátó. Több helyszín van az Ön életében, ami meghatározta életét, ezek közül fogok említeni párat, és kérem, jellemezze őket. Az első Kolozsvár…

– Kolozsvárral szemben elfogult vagyok, mert a szülővárosom és érzelmi szálak kötnek hozzá, ilyen értelemben nagyon ambivalens a viszonyom a várossal azóta, hogy több mint harminchat éve eltávoztam onnan. Bizonyára én is megváltoztam, de azt hiszem, hogy Kolozsvár sokkal jobban, és ez engem rendkívül irritál, zavar. Elveszítette az otthon meghittségét a hely. A szülői házunk már nagyon rég nincs meg. Meghívottként többször jártam a városban, akkor szállodában laktam, egyszer például egy fellegvári szállodában szállásoltak el, innen nézve egészen szürrealisztikusan hatott rám a város, olyan volt, mint egy díszlet. Érdekes… Tulajdonképpen megszakadt az igazi kapcsolatom Kolozsvárral.

– Gyimes.

– Ide több mint húsz éve, évről évre visszajárunk a családommal, két év kihagyással, amikor Berlinben laktunk és nem állt módunkban eljönni. Igen, ez egy fura hely. Tulajdonképpen idős koromban kezdtem ideszokni, és a helyi emberekkel is, úgy ahogy, de közeli kapcsolatba kerültem. Fontos hellyé vált számomra, persze elsősorban a táj az, ami ide vonzza az embert, az illatokkal, a mézzel, a tehenekkel, különös varázsával.

– Szent Anna-tó.

– A Szent Anna-tó, hát… az elmúlt. Az az ifjúkor tombolásának a helyszíne volt, amikor tényleg a tó partján lehetett élni, sátorozni. Ez rég elmúlt. Ez is elvesztette a régi varázsát, díszletszerűvé vált. Korábban azért évről évre elmentem és körbejártam a tavat, de már nem az igazi. Most már vagy megállok fent, a hegy tetején és onnan nézek rá a tóra, vagy oda se megyek.

– Korábban azt említette, a tó a szabadság helyszíne volt.

– Úgy van. Bár tudtuk, hogy a hatalom szeme rajtunk van, önfeledt, szabad nyarakat töltöttünk itt.

– Szamosújvár, a börtönévek helyszíne.

– Teljesen kimaradt az életemből. Nincs funkciója. A helynek a földrajzi, táji és tárgyi fontossága elmúlt az életemből. Nagyon furcsa volt például, hogy amikor visszatértem a börtönbe – egy filmezés kapcsán volt lehetőségem erre –, akkor is azt éreztem, hogy olyan díszletszerűvé vált az egész. Rettenetesen megváltozott, semmi nem volt a helyén, ahogyan én ott hagytam. Emiatt is idegen, ráadásul átszámozták a zárkákat, alig találtam meg a régi zárkám. A börtönigazgató nagyon előzékenyen oda akart vezetni, mondtam neki, hogy a 76-os, és rámutattam. Azt mondta, az nem az!

– Budapest.

– Budapest a lakóhelyem, újabban. Az otthonom. Jólesik onnan eljönni Erdélybe aztán innen is jó oda hazamenni.

 

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.