Milyen lesz a székelyföldi falukép?

555

A múlt hét végén kétnapos konferenciát szerveztünk Zeteváralján az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoporttal. Ez immár hagyományosnak mondható program, amelyet 2016-ban indítottunk. Általában azokat az intézményeket és embereket, civi­leket és tisztségviselőket szólítjuk meg, akik valamilyen formában mindenképp érintettek falvaink küllemének alakításában.
Voltak köztünk építészek, közművelődési szakemberek, lelkészek, vállalkozók is Hargita és Kovászna megyéből, a Szentendrei Néprajzi Múzeum pedig három fővel képviseltette magát. Az első napon előadásokat tartottunk, a második napon pedig – a Hargita Megyei Forrásközponttal partnerségben – szakmai kiránduláson vettünk részt. Máréfalván, Kászonaltízen, Felsőcsernátonban, Miklósváron, Vargyason és Abásfalván jártunk. A frissen elhangzott előadások után jó érzés volt élőben, élesben is látni, hogyan működnek azok az objektumok, amelyekről beszéltek előadóink. Közismert tény, hogy Máréfalván az immár néhai Kovács Piroska tanárnő és lelkes civilek több évtizedes munkájának eredménye a sok, szépen konzervált és felújított székely kapu, a tájház, a hozzájuk kapcsolódó folyamatos tevékenység. Hasonló örömmel jártuk be Kászonaltízen is a helyi múzeumot és annak melléképületeit. Különösen örvendetes volt, hogy ott, a kászoni falvakban látni a leginkább sértetlen falu- és utcaképet, s a friss felújítások egy része is követi a hagyományos ízlésvilágot. Felsőcsernátonban a Szőcs Ilona által vezetett Malomkert életébe pillanthattunk be. Tanácskozásaink többnyire a hagyományos lakóházakkal foglalkoznak, a kisgazdasá­gokkal, a csűrök és pajták hasznosítási lehetőségeivel, most, amikor már megszűnőben a háztáji állattartás és a kapcsolódó hagyományos népi foglalatosságok sora. Miklósváron a felújított Kálnoky-kastélyba látogattunk, illetve a hozzá tartozó házakat, amelyek ugyancsak muzeális értékkel bírnak, de külön értékük, hogy a vendéglátás szolgálatába állították őket. Itt a hagyományt őrző, felmutató turizmus már néhány embernek megélhetést is biztosít, hiszen a házak bérbe vehetők, szállást-étkezést biztosítanak a betérőknek – akiknek több mint 90%-a külföldi, Nyugat-Európa országaiból érkezik –, és olyan társított programokat is kínálnak a miklósváriak az idelátogatóknak, amelyeken Erdővidék és a Homoródmente szépségeivel ismerkedhetnek.
Vargyast éppen csak megtekintettük, Abásfalván viszont időzhettünk. László János előbb szülői házát újította fel – tegyük hozzá: nagy szakértelemmel és kiváló ízléssel –, de az évek során a szomszédságban, az Almási utcában megvásárolt és renováltatott még öt másik házat. Itt látni azt, hogy – szintén magánkezdeményezés jóvoltából – már igen komoly és jól látható eredménye van a következetes munkának. Igaz ugyan, hogy a turisztikai értékesítést nem erőlteti a tulajdonos, kisebb csoportokat fogad, olyan programokat, amelyeket jobbára ismerősei, kollégái szerveznek. Nem a falusi vendéglátás jelenti számára a főcsapást, de máris minden lehetőség adott arra, hogy ott népi foglalatosságokat gyakoroljanak. Látogatásunk idején egy fiatal családokból álló vendégsereg „lakta be” a házakat, akik táncházat is rögtönöztek maguknak. Öröm volt látni ezt a jófajta csoportot. Az abásfalvi gyökerű vállalkozó elmondta, hogy akadnak még eladó házak a szomszédságban. Nem feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy maga vásárolja meg azokat, azt viszont szeretné, hogy olyanok vegyék birtokba, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak.
A két nap során új kapcsolatok is születtek, új gondolatok, új irányok fogalmazódtak meg. Valahogy így, közös erővel, ötlet- és gondolat-népszerűsítéssel érhetjük el, hogy otthon/itthon érezzük magunkat falvainkban, s a hagyatékot büszkén, ne fölös romhalmazként mutathassuk majd utódainknak és idegenből érkező vendégeinknek.
Olyan lesz a hagyományos székelyföldi falukép, amilyenre formáljuk, hiszen a miénk.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.