Mi hull ki, mi marad meg az idő rostáján? Kápolnásfaluban mi tart meg?

44

Kápolnásfalu mindig úgy jelent meg lelki szemeim előtt, mint egy köves földeken, a havasok lábánál magát várossá álmodó település. 1918-ig még képviselő-állítási joga is volt. Valamikor valóban megvolt a rangja, a közeli Nagyoláhfaluval együtt, amely megszűnt (1876), aztán a szomszédos településnek és Szentkeresztbányának együtt lett ilyen címe ismét az ipar és a bányászat jóvoltából (1968), de az is már a múlté.

Kisvárosi státuszban élni ebben az országban manapság nem dicsőség, inkább cafrang a titulus. Vezető legyen a talpán, aki megtalálja a helyes utat, és nép a talpán, aki követni meri az álmok megvalósításában. Szentegyházi történetünk majd egy következő riportban fog kikerekedni hamarosan. Most azonban „Kicsifalut” járjuk körbe a régi hangulat és a népi építészet emlékeinek felkutatása, a jövő egyik lehetséges változatának elkészítése végett.

A Központi-Hargita délnyugati oldalán, az Oláhfalvi-láz közepén, a Csonka-patak és a Kis-Homoród völgyében, Szentegyháza és Homoródfürdő közt található. Részben a 13A jelű országút mentén húzódik, illetve a központ felé nyíló meg az onnan szerteágazó, halmazos szerkezetet formázó utcák hálózata, illetve a mélyebb fekvésű, az északi részen levő Lok terület alkotja mai falut, amely 850-900 m tengerszint feletti magasságban helyezkedik el. Egymaga alkot községet. Fekvése és földrajzi-természeti adottságai egész a közelmúltig jelentősen meghatározták a helyi foglalatosságokat, mint ahogyan formálták a faluképet is. Hagyománya volt az állattartásnak, főként a juh- és szarvasmarha-tenyésztésnek, s nyilvánvaló, hogy ez szabta meg a hasznosítható területek rendeltetését. A szántók nem biztosították az elégséges kenyérgabonát, így – az emberi szükségletre szánt legszükségesebbek, zab, rozs, árpa, burgonya termesztése mellett – jobbára takarmányt állítottak elő az igavonóknak. A mezei munkát korábban ökrökkel, a fuvarozást pedig lovakkal oldották meg az előttünk járó generációk. Mivel gyümölcs és búza is kevés termett, a káponásfalusiak fűrészáru-készítéséből és annak értékesítésével, „szekerezéssel” tartották fenn magukat. Jórészt ebből lett a kenyérgabona. Ebből származott a pénz, amivel vásárolni lehetett és rendezni az élet dolgait.

Mintha fölösleges lenne a régi

Lőrincz György (1946) író Ká­polnásfalu szülötte. Úgyszólván egész életműve abból a világból táplálkozik, ahonnan indult. Gyermek- és ifjúkori élményei, az ősök által ráruházott „esemény-, legendárium- és történethagyaték” folyamatosan épült, épül be riportjaiba, elbeszéléseibe, regényeibe. Ha van még szószólója egyáltalán a „posztindusztriális” udvarhelyszéki falunak a harmadik évezred elején, akkor Lőrincz György minden bizonnyal az. Amikor erre a munkára készülődtem, újraolvastam néhány ide kapcsolódó írását. És beszélgettünk pár alkalommal. Kápolnásfaluról is.

Jól emlékszem, hogy annak idején, amikor megjelent a Forrás-kötete (Amíg csak él az ember. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980), a benne foglalt „székelyföldi tájakról, sorsokról” szóló „szubjektív és lírai riportok” majdhogynem tabutémákat érintettek, és „megelőlegezték” azt az írót, akit később megismerhettünk. A ma szerénynek számító, de akkortájt jelentős kis könyv borítóján, ahol a debütsorozatban jelentkező más erdélyi írók, költők esetében valamilyen grafikát, kapcsolódó hangulatú képzőművészeti alkotás reprodukcióját láthatjuk, itt egy fotó található. A kápolnási temetőbe annak idején Sztojka Ferenccel, a híres és bátor székelyudvarhelyi fényképésszel együtt látogattak el, és eldöntötték, hogy egy keresztfás felvétel kiválóan illeszthető a kiadvány komorságához. Mert 1980 táján már erősen lehetett érezni, hogy merre halad, mibe torkollik a cseppet sem dicső fénykorszak… Szimbólum-, jelzésértéke volt. „Feltétlenül nézz be a temetőbe!” – mondta Gyurka, amikor elárultam a szándékomat. És mutatott még pár régi felvételt. Négy évtized telt el. Nagyjából egyforma, pléhvel vagy deszkalappal fedett sírkeresztek emlékeztettek akkor az elhunytakra. Ahogy az éltük is egymáshoz közeli pályákon zajlott, ahogy a férfiak-asszonyok haladtak végig a maguk pászmáin, ahogy viselték és rongyolták a nekik járó generációs ruhadarabokat, ugyanúgy jutott ki számukra a nyughely és a jel is, amely ott, a túlsó világ partján emlékeztette a hátramaradottakat. Ma azonban már alig ismerhető fel az ősi temető, amelyet oly sokan örökítettek meg az arra járó fotóművészek közül. Formák és anyagok, színek és ízlések kavalkádja tükröződik vissza a hantok mellett álló kövekről, mintha egyfajta lerakat rajzolódna, s mintha valamelyest lenyomata lenne a szkizofrén kornak, amelyben ma idebent vagyunk.

Metamorfózis 

Falukép száz évvel, fél évszázaddal ezelőtt

Hogyha a helyi erőforrásokat, a rendelkezésre álló építőanyagokat vesszük számba, illetve a tájegységi betagozódást, akkor egyértelmű, hogy a község Udvarhelyszék havasalji települései közé tartozik, akárcsak a Hargita lábánál elhelyezkedő, de a Nagy-Küküllő vízgyűjtő területén levő közeli Máréfalva, Fenyéd, Zetelaka vagy Oroszhegy is. Rendelkezésre állt az alapozáshoz szükséges kő, illetve az épületfa gyanánt szolgáló fenyőfélék, a másutt cserefából készített gerendázatot és a talpfákat itt igyekeztek fenyővel helyettesíteni, mivel a tölgy ebben a tengerszint feletti magasságban viszonylag ritka és nehezen hozzáférhető volt, de ha szükség volt, azt is beszerezték, hiszen eleink is kedvelték a tartóst, szerettek hosszú időkre fennmaradót alkotni. Vízifűrészek működtek a településen, a szaktudás is rendelkezésre állt. A telekadottságoknak megfelelően alápincézve, szárazon rakott kőfalra emelték a két- vagy a háromosztatú faházakat, amelyeket a 19. század második feléig, vagy inkább annak a végéig, általában zsindellyel fedtek. Cseréptetővel csak a középületeket látták el – templom, plébánia, iskola, községháza –, és nem voltak olyan „úri”, vagy „polgári” családok, amelyek vagyoni helyzetüknél vagy társadalmi státuszuknál fogva jelentősen kiemelkedtek volna a faluközösség megszokott anyagi és szellemi szintjeiből. A kápolnási átlagos, középparaszti portát konzervált állapotában mutatja be helyi tájház. Az Orbán Pál nevére 1897-ben telekkönyvezett épület az egykori ízlésvilágot és vagyoni, kulturális állapotot tükrözi. Ezt a házat vehette át a Kriza János Iskola Alapítvány (1999), amely közösségi összefogással felújíttatta, elhelyezve benne azt a helyi néprajzi gyűjteményt, amelyet néhai Balázs Irén tanítónő válogatott, gyűjtött és őrzött meg több évtizedes munkája során.

A hagyományos formát őrző házak aránya manapság 10 százalék körüli lehet – pontos adatot nem sikerült rögzítenünk –, de egyáltalán nem mondható el, hogy ezeknek különleges értéke lenne a helyiek szemében. Kinőtt, levedlett, túlhaladott hajlékoknak tartják, amelyekkel, akárcsak a klasszikus udvarszerkezettel vagy a csűrrel, nem tudnak mit kezdeni a mai építtetők és ilyen jellegű vállalkozásokat folytatók.

Lőrincz György a kápolnási temetőben, 1979   

Fotó Sztojka Ferenc

– A múlt század ötvenes éveiben, amikor felnőttem – mondja Lőrincz György –, még általános volt a hagyományos beosztású lakóház Kápolnásfaluban. A régi házak egy része, úgy mondták, hogy a zselléreké, akik kevés földdel rendelkeztek, pásztoremberek voltak vagy napszámosként, alkalmi munkásként dolgoztak, szerényebb kivitelűek voltak. Ezek általában két helyiségből álltak. A központi övezetben és az országút mellett levők azonban már háromosztatúak, általában pince volt alattuk. Itt is, de a szegényebb embereknél úgyszintén, mindenütt megvolt a tisztaszoba, amelyet csak ritka alkalmakkor használtak. Nagyon fontos megjegyezni, hogy majdnem általánosnak volt mondható a két- és a háromgenerációs együttélés. Nálunk mind anyai, mind apai ágon együtt éltek a nagyszülők. Én is úgy nőttem fel, hogy édesapám szülei velünk laktak, de oly módon, hogy külön szobát, kicsi házat építettünk nekik. Voltak olyan családok, hogy egy udvaron belül állt az „öregek” és a „fiatalok” háza. Ahol olyan udvar volt, ott sokan így építkeztek. Ez azt jelentette, hogy a zökkenőmentes egymás mellett való élésben el tudtak különülni, különálló háztartást vezethettek, de az élet különböző színterein, munkában, ünnepeken mégis együtt tudtak lenni. Folytonosságot teremtett, mintaként szolgált, s ugyanakkor iskola is volt, ahol a felnövekvő generációk beletanulhattak, beleszokhattak az élet helyi rendjébe. Nem szövetkezetesítették a mezőgazdaságot, de a megélhetést azért olyannyira ellehetetlenítették, hogy ekkor sokan elköltöztek. A fakitermelés, a fűrészáru-kereskedelem is visszaszorult az élet perifériájára, oly módon, hogy csak nagy nehézségek árán, a hatóságok kijátszásával tudták értékesíteni a műfát és a deszkát. Meg lehetett élni, de csak nehezen.

A hatvanas évek közepétől érződött aztán komolyabb változás, amikor fejleszteni kezdték a szentegyházi vasüzemet. Állandó munkahelyet és jó fizetést kínált az ipar.

– Még édesapám is beállt ötvenévesen portásnak, anélkül, hogy feladta volna a gazdaságát. Mivel ez a jelenség úgymond tömegeket érintett itt, s aztán később lehetővé vált a Csíkba és az Udvarhely irányába való ingázás is, egyre többen éltek kétlaki életet. Mivel anyagilag már megengedhették maguknak, elkezdtek városi minták alapján építkezni, illetve felújítani. Így lett ikerablakos a mi házunk is. Általánossá vált a cserépfedél, a csűrökön itt-ott megjelent az eternit. Hogyha két-három generációval korábban viszonylag egészségesen illeszthető mintákat és formákat hoztak eleink haza a szászoktól – ezt egyébként nyugodt szívvel elmondhatjuk, hiszen nemcsak a deszka végett voltak kapcsolatban, hanem bizonyos idénymunkák kapcsán, hiszen kaszálni, aratni messzi vidékekre elszegődtek olykor a felmenőink –, akkor a tanulékonyság a létezett szocializmus idején is fennmaradt. Csakhogy másfajta élmények, másmilyen hatások érték őket. Egyéb élményeket cipeltek haza – folytatta az író, felmutatva a saját életpályáján keresztül jelentkező tényezőket, amelyek a faluképen is tükröződnek.

Falukép, jövőkép

Hogyha vetünk egy pillantást a helyi statisztikákra, akkor nyilvánvalóan látszik egy csökkenési tendencia az állattenyésztés terén: 2016-ban 1171, 2017-ben 1302, 2018-ban 1424, 2019-ben 1158, 2020-ban 1034 szarvasmarhát tartottak, ugyan­ebben az időszakban 1645-ről 1405-re apadt a juhok, 256-ról 239-re a lovak száma. A polgármesteri hivatal munkatársai szerint megfigyelhető az is, hogy visszaesőben a kisgazdaságok száma. Vannak olyan családok, amelyek teljesen abbahagyják a mezőgazdasági tevékenységet, mások pedig fejlesztenek, földeket bérelnek vagy vásárolnak, szakosodnak valamilyen irányban, gyarapítják az állatállományukat. Főként növendék- és tejelő szarvasmarhákat, juhokat tenyésztenek, hogy kihasználhassák a helyi adottságokat és a támogatási rendszereket. Egyre magasabb szintű a gépesítés, ami azt jelzi, hogy kevesebb emberi munkaerőre van szükség; 21 családi gazdaságban van 10-nél nagyobb szarvasmarha-állomány, 15 család működtet farmgazdaságot, amelyek összesen csak 20 állandó alkalmazottat foglalkoztatnak.

Egy igen jelentős munkavállalói réteg ingázik: Szentegyházára 15, Csíkszeredába 5, Székelyudvarhelyre 101 fő. A külföldön dolgozók száma is jelentős, bár a járvány miatt pillanatnyilag csökkent: 2015-ben 125, 2016-ban 118, 2017-ben 122, 2018-ban 107, 2019-ben 100, 2020-ban 94 huzamosan vagy időszakosan más országban munkát vállaló személyt tartottak nyilván. (Ezeket az adatokat 2020. szeptember 10-én frissítettük legutóbb).

Azt gondolhatná a kívülálló, hogy a turizmus, a fizető-vendéglátás formái felerősödtek az utóbbi évtizedekben, de ezek nem úgy alakultak, ahogyan elvárható lett volna. Kápolnásfalu közbirtokossága 1124,45 ha erdővel, 1143,12 ha legelővel rendelkezik, idetartozik a Madarasi-Hargita, ami szimbólum-jellege és közismertsége miatt akár helyi bevételforrássá is válhatott volna, de turisztikai szempontból ezt a helyiek nem aknázzák ki. Napjainkban mindössze 5 családi vállalkozás foglalkozik idegenforgalommal, összesen 5 alkalmazottal. Ami viszont számottevő: 6 magánvállalat tevékenykedik a fakitermelés és -feldolgozás területén, összesen 50 főt foglalkoztatva. Hogyha a továbbtanulási hajlandóságot nézzük, akkor kiderül, hogy mind a közép-, mind a felsőoktatási szinteken kedveltek a faipari szakmák a fiatalok körében. Érdekes adalék: meghaladja a 300-at azoknak a háztartásoknak a száma, amelyekbe háromfázisú ipari áramot köttettek. Ha nem is minden esetben, de feltételezhető, hogy kis családi műhelyek létesültek, amelyekben ma is deszkát vagy valamilyen más fűrészárut készítenek.

A népesség egyébként enyhén gyarapodik: 1910-ben 1877, 1941-ben 2140, 1977-ben 2131, 1992-ben 2120, napjainkban 2162 lakos van, amiből – saját számítás szerint – 21,8 százalék a 0 és 19 év közöttiek aránya, ami magasabb a székelyföldi (20,8 százalék) és az országos átlagnál (21,4 százalék). Az is lényeges, hogy napjainkban heterogén a település lakossága. Nem mondható el, ami korábban még általános volt, hogy viszonylag zárt közösséggel van itt dolgunk, amelyet a szocialista iparosítás sem volt képes teljesen megbontani, hiszen az ipari munka, az azzal járó rendszeres bérezés, az ingázásos életforma szétszervezte ugyan a falu hagyományos településképét, az „esztétikai küllemet”, de a közösséget magát a saját struktúrái­ban megerősítette. Sepsiszéki Nagy Balázs, amikor húsz évvel ezelőtt barangoló-könyvéhez (Székelyföld falvai a huszadik század végén. I–III., Nap Kiadó, Budapest, 2003) gyűjtötte az adatokat, már látta és felismerte ezeket a folyamatokat, viszont nem mélyült el a részletekben, csupán látleletet készített.

Mivel a község lakossága viszonylag fiatal, örvendetesen sok a családalapító, a felnőtt életpályát most kezdő házaspár, sok a gyermek – az iskolát teljesen modernizálták, új napközi otthon és óvoda áll rendelkezésre ettől a tanévtől kezdve, ha a „korona” is úgy akarja –, de a vállalkozók és az aktívan dolgozók igen széles spektrumot kénytelenek átfogni, úgyhogy ma már nem jelenthető ki, hogy a kápolnásiak főleg mezőgazdasággal és famegmunkálással foglalkoznak.

Új módi 

Létezik-e helyhez igazítható építkezési ízlés?

Hogyha a levitézlett szocializmus ízlésvilága ikerablakok, vakolatdíszek, vaskapuk formájában jelentkezett, „renoválta” a település arculatát, akkor napjaink építészeti divatjáról, építkezési szokásairól elmondható, hogy a legkülönbözőbb európai és tengerentúli mintákkal kacérkodik, amelyeket a kereskedelemben fellelhető anyagok révén, „tájidegen” tervezőszoftverek segítségével valósít meg.

Az utóbbi hét évben 28 új ház építését engedélyezték, ugyanakkor kérelmeztek, bejelentettek 34 felújítást – ez nagyjából a belterületen levő háztartások egytizede –, de ezen túl feltételezhető, hogy számos esetben végeztek külső burkolást, festést, tetőcserét, kapu- és kerítésjavítást, amelyekre nem kértek jóváhagyást a tulajdonosok. A közterületre nyíló homlokzat, mint ahogyan a kerítések, azok színvilága, anyaga, külleme együttesen alkotják egy-egy település arculatát. Ez pedig közös tulajdon. Úgy kellene mindehhez hozzárendelni a magunkét, hogy azzal ne sértsük az „élményt” és konstruktív módon járuljunk hozzá a korszerű falukép létrehozásához. Azt csak gyanítjuk, feltételezzük, hogy milyen. A maguk falujának arcát pillanatnyilag a kápolnásiak sem látják. Jó lenne, ha a modernizációs láz idején is érzékelnénk, érzékelnék, ha képesek lennénk, illetve képesek lennének a plasztikus, a térbeli és valóban nekünk való formák megteremtésére.

 

Hozzászólások lezárva.