Meseváros és felülírhatatlan elegancia

Bőröndnapló 33.

98

Saint-Paul de Vence, az aprócska város, amely analógiaként jutott eszembe az előző részben, első pillantásra, melyet valahonnan az országútról, esetleg a legközelebbi parkolóból vethetünk rá, dombra állított mesevárosnak tűnik. Erre a benyomásra aztán a helyi turizmus szervezői rá is játszanak. Azon a helyen ugyanis, ahonnan a legjobb panoráma nyílik erre a kis ékszerre, különböző színű üvegablakokat helyeztek egymás mellé, amelyeken sorra átpillantva, más és más színben tárul elénk a dombtetőn csücsülő csoda. Aztán megmászva a nem túl hosszú emelkedőt, belépünk az ősi fallal körülkerített városba, és szinte azonnal egy homokos térre érünk, ahol békésen játsszák a pétanque-ot, mint egykor Yves Montand és Lino Ventura. Nem messze már a szinte százéves – 1920-ban alapították – Colombe d’Or, az Aranygalamb fogadó (13 szoba és teraszos vendéglő) bújik meg sok más bár, söröző, kávézó és apró szálloda társaságában, alig különbözvén külsőleg a többitől. Csak a mellette, előtte kíváncsiskodó tömeg, amely arra vár, hogy talán bejuthat a híres kávéházba, jelzi, hogy itt valami más és több is fogadja majd a belépőt. Mert ez az a hely, ahol a 20. század legnagyobb művészei, Chagallon kívül Matisse, Picasso, Braque, Miro, Léger, Calder és a költő Jacques Prévert adtak egymásnak találkozót, hogy eszmét cserélnek, megvitassák elképzeléseiket, esetleg egy abszinttal vagy egyébbel feloldják depressziójukat, egy kávéval elkergessék az ébren töltött éjszaka vagy a másnaposság hozta álmosságot, majd otthagyták nyomukat, néha a kocsma falán, fizetségként. A fogadót, sajnos nem láttam belülről, hisz hosszú sor kígyózott mellette, várva, hogy bemehessen és elfogyasztva kávéját vagy italát, egy picit részese lehessen legalább ideig-óráig annak a vélt vagy valós hangulatnak, ami ott egykoron megtapasztalható lehetett. De felejthetetlen volt enélkül is ez a középkorból itt ragadt város. Apró tereit szökőkutak és szobrok díszítik, a pékségekből ellenállhatatlan süteményillat szállt felénk, és keveredett a parfümök, a márkás szépítőszerek bódító felhőivel, amelyek bevonták a terméskőfalak és pompázó virágok látványát, miközben a lejtő utcák végén, a boltívek, a virágözön és festmények között, felett vagy alatt felcsillant a tenger kékje. Utcáit járva is leginkább múzeumokat és galériákat, tárlatokat és apró, kis templomot, elegáns falatozót, alkotóműhelyeket és márkaboltokat találtunk, egyenes bizonyítékaként, hogy ez a különlegesen szép hely nemcsak pihenésre és feltöltődésre, hanem alkotásra is sarkall, benne az ihlet is ott várakozik minden napsütötte sarkon vagy árnyas padon, hogy egy jól sikerült festmény, netán fotó vagy világmegváltó gondolat képében öltsön testet. Talán attól a legcsodálatosabb, hogy a különböző lehetőségei kölcsönösen erősítik egymást.


Saint Paul de Vence az idő próbáját is kiállta. Esetünkben ez azt jelenti, hogy megadatott visszatérnem oda, és hatása másodszorra is ugyanolyan elsöprő volt, bűvölete mai napig fogva tart. Akárcsak az egész Cote d’Azur, mert sok különleges tengerparti város és vidék létezik, de úgy azt és annyit, ahogyan, amit és amennyit ez a nem túl nagy – mindössze 120 kilométeres – Földközi-tengeri partszakasz nyújt, sehol máshol a világon nem található. Biztosan, sokan másképp érzékelik ezt a dolgot, mint ahogyan meggyőződésem, hogy nem kevesen vannak azok, egyetértenek velem. Itt elsősorban arról van szó, hogy ki mit vár egy vidéktől. Mert biztosan vannak sokkal szebb és egzotikusabb tengerparti tájak, gyönyörűbb települések és gazdagabb kulturális adottságokkal rendelkező helyek, jártam magam is nem egyben, de olyanok, amelyekben mindez együtt és ilyen bőségben meglegyen, azt hiszem, sehol a világon nincsen. És még valamit meg kell osztanom, ami föltétlenül ide tartozik, és nem elhanyagolandó, különösen nem az ma, amikor annyi új, sokszor ellentmondásos, nehezen értelmezhető történés és jelenség van a világban és a mi kis világunkban egyaránt.
A Cote d’Azur többek között attól olyan amilyen, mert francia. Tudom, tudom: Trianon, migránsok és egyéb csemegék. De! Az, amit francia szellemnek neveztünk valaha – és most szögezzük le egyszer és mindenkorra, hogy – nem politikai, hanem kulturális értelemben –, olyan életérzést mutatott meg, és ezzel olyan pluszt hozott a magyar kultúrába is, amelynek szépségét, pozitívumát és hatását tagadni botorság lenne. Igen, nacionalisták voltak és maradtak, mint különben minden nagy (nagy létszámú) nemzet, eléggé ellentmondásosan a mai liberális, már-már önfeladásig liberális korszellemükkel együtt. Igen, Párizsban egész negyedek szinte megközelíthetetlenek, illetve nem ajánlott megközelíteni őket a betelepült lakosság miatt, miközben egy nemzetközi fesztiválon a francia zsűritag szóvá teszi (egyébként nem alaptalanul), hogy saját országát olyan (európai) művész képviseli, aki akcentussal beszél franciául. Igen, ott darabolták föl Nagy-Magyarországot, de Németországot is, amiért aztán olyan jól jött nekik az uniós összeölelkezés. Ám a tudás, a szépség és a szabadság szentségeinek letéteményese is volt és valamilyen formában az mai napig. A nagy változások rendszerint onnan vagy az angoloktól indultak, s a közvetítésükkel jutott el a szárazföldre. Bologna, Oxford és Salamanca után itt alapították Európa negyedik egyetemét 1160 és 1250 között, amelyet gyakran egyszerűen a „la Sorbonne” néven emlegetünk. Batsányi 1789-ben írta, hogy „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”. Mert épp akkor indult onnan a szellem szabadsága, a vita, a forrongás, az újítás a művészetben és a filozófiában. És akkor még nem beszéltem a mindennapokról, ahova mindez beszivárgott és életvitellé vált, meg eleganciájáról, amelyről nem tudom, hogy a Napkirály udvarából eredeztethető vagy sem, hogy annak a fénynek a polgári visszfénye lett-e vagy sem az alapja mindannak, amit aztán ez a nép azzá a könnyed és kecses életstílussá varázsolt, amelyet még ma sem tudott felülírni a mainstream, hisz vonalaik, illataik, színeik és nem utolsósorban az életörömük ma is hat, ha elfogulatlanul járjuk városait, falvait, utcáit. A hétköznapok, benne a piacok, a ruhák, a smink és a beszéd szépsége, az épületeik és utcáik harmóniája, az utcai művészek és kiállítások, a sanzon és a tenger végtelenségének pazar összhangja, amin állandóan ott lebeg a fesztiválok, a múzeumok nagy neveinek – és, valljuk be, az ismereteinknek – rózsaszín köde, ez az, ami páratlanná varázsolja az Azúr-part világát.
Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.