Mese a részeges polgárról

165

Szegény Caragiale mester bizonyára forgolódik a sírjában. A jeles román színműíró Az elveszett levél című vígjátékában – amely Bodor Ádám fordításában magyarul is olvasható – a két világháború közötti, békebeli időszak választási csatározásait karikírozza remek történetfűzésével, sokatmondó és sokat mondó, beszédes nevű hőseivel. Történetét azonban ma is megírhatta volna, ugyanis ugyanaz a választási komédia játszódik napjainkban is, mint nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt. A komédia azonban lassan-lassan abszurd drámára kezd hasonlítani, s a most játszódó, állandósult, folyamatosan pergő színműben a választások főszereplője, a választópolgár statisztává silányodik, amolyan bódult részeges polgárrá válik, aki – nem értve a történteket – csak kapkodja a fejét és azon töpreng: „Én most már akkor tudom, kire szavazok?”
Ha a hazai magyar választópolgár végignéz a román politikai palettán, a jelölt-kínálaton, azt látja, hogy a PSD-ALDE koalíció a nyugati világ szemében és a közvélemény egyre nagyobb hányadában szalonképtelen, az ellenzék – élükön a liberálisokkal – pedig nacionalista hangokat üt meg. Érzelmei azonban vegyesek, ugyanis igaz, hogy Dragnea és pártja mindent megtett annak érdekében, hogy hitelét veszítse a választópolgárok és a nemzetközi közvélemény szemében a vezető politikusait övező botrányok, az ellenük folyó eljárások miatt, no meg a korrupcióellenes harchoz, az igazságügyi jogszabályokhoz való viszonyulásuk következtében – ugyanakkor magyar nyelvhasználati, közösségi ügyekben az RMDSZ legszavatartóbb partnereinek bizonyultak, szavazataiknak köszönhetően sikerült elérni kisebb-nagyobb politikai sikereket a kisebbségi jogérvényesítés terén. Vagy ott van Tăriceanu és a PSD-vel együtt kormányzó piciny pártja: a szenátus elnöke népszerű volt kormányfői ténykedése idején, népszerűsé-
gét azonban felemésztette a Dragneáékhoz való közeledés. A másik oldalon a liberálisok állnak, illetve a körükből kikerült szász gyökerű államfő. Ez utóbbihoz – talán inkább nem-román voltához nagy reményeket fűzött a hazai magyarság, akitől ha nem is segítséget, de legalább a helyzete, követelései iránti empátiát várt el a magyar közösség. Azonban nagyon hamar csalódnia kellett, szimpátiaszavazataiért nem kapott semmit cserébe. A liberális párt jelenlegi vezetősége pedig megmutatta, hogy mire képes, ha a magyar közösségi követelések kerülnek szóba, nacionalista retorikájuk a letűntnek hitt nagy-romániás vagy nemzeti egységpártos szóhasználatra emlékeztet.
Esdő szemeinket a Nyugatra vetettük, de onnan sem kaptunk semmi biztatást, nem megértéssel, hanem inkább sandán tekintenek ránk, s ha nem is a békétlenség forrását látják bennünk, de mindenképpen kellemetlennek tekintenek bennünket. Mert megoldatlan kérdés vagyunk – még akkor is, ha sokan és sokfelé helyzetünk példás rendezéséről regélnek.
A magyar választópolgár tehát kapkodja a fejét, miként a részeges polgár, mert tudja, hogy állampolgári kötelessége négyévente szavazni, csak éppen azt nem tudja: ki érdemes arra, hogy rábízza szavazatát. S minduntalan azt kérdezgeti: „Én most már akkor tudom, kire szavazok?”

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.