Merénylet az Úz-völgyi magyar hősök temetője ellen

105

Számomra személyes ügy is az úzvölgyi magyar hősök temetőjének ügye. Egyik nagyapám, dr. Thurzó Nagy László, 1917-ben mint miskolci 10-es honvéd részt vett az Úz-völgyében, a Poiana Uzului előtt vívott harcokban. Jó barátja, Sassy Csaba romantikus lelkű költő (Sassy Attila neves festő, Kaffka Margit egykori szerelme testvére) 1931-ben Miskolcon megjelentette háborús naplóját, Hét ország frontján, 1915–18 címen. Ebből idézek:
„1917. február, Csíkzsögöd
Nem hiába mi vagyunk a 39. honvéd hadosztálynak egyetlen olyan ezrede, mely színmagyar vármegyékből rekrutálódik, a borsodi, hevesi és alsózempléni fiúk mindig ott vannak, ahol a legnagyobb a veszedelem. A Zlota-Lipa, Korpiec fronton minket küldtek ki a Dnyeszter-frontra. Most is minket küldtek ki a Gyimesi- és Békási-szoroshoz 26 kilométer kiterjedésű frontszakaszt védelmezni. Legújabb feladatunk még megtisztelőbb. Nekünk kell a Magyaros–Sövérjes–Lápos állásokat visszafoglalni az orosztól.”
Részletesen leírja a Magyaros-hegycsúcs bevételét (1917. március 1–10.) Sáfrán Géza alezredes, ezredparancsnok vezetése alatt. Többek között beszámol Károly király 1917. június 16-i csíkszeredai szemléjéről, az augusztus 8-i súlyos, nagy veszteségekkel járó, de sikeres ütközetről.
Kéziratok és több száz ott készült fénykép, egyéb dokumentumok vannak családunk birtokában ezekről az erdélyi harcokról. Főként oroszok, s nem románok álltak velünk szemben – de akkor nagy magyar győzelem született. Küldök három részletet az ott harcoló Sassy Csaba verseiből:
„Székely bajtársak! Küzdjetek mivélünk.
A háromszínű lobogó alatt,
Szemünk szikrázzon és hulljon a vérünk,
Amerre csak a csapatunk halad.
Meglássátok, hogy ha mi összefogtunk,
Patakként ömlik majd a muszka vér
S ha mi egyszer az ellenségre rontunk.
Aki követ, csak a nyomunkba ér.

Székely bajtársak! Küzdjetek mi vélünk!
A tízes honvéd cserbe sose hagy,
Az ellenségnek ha szemébe nézünk,
Minden mosoly az ajakára fagy.”

Fél év múlva már más volt a hangulat:
„Rongyos a dolmányom, / Hejh! Hogy is ne lenne, / Három ország sarát / Megfeküdtem benne. / Cserepes a szám is, / Őszi szél kifújta, / Ha Te megcsókolnád, / Meggyógyulna újra… / Piros lenne újra.
A Magyaros alján / Sűrű ködök járnak, / Vége lesz, vége lesz / Nemsoká a nyárnak. / A dalos madárnak / A szavát se venni,/ Nem lehet itt, rózsám, / Örömöt nevelni, / Jókedvűnek lenni.
(Magyarospatak, 1917 augusztus)

Végül ugyanonnan, 1917. november 1-jén, a Sirató ének halottak napjánból:
Úz-völgyi halottak! Pihenő bajtársak!
Minékünk a sorsunk új ösvényt mutat….
S idehagyjuk minden emlékét a nyárnak
S a ti sírotokhoz vezető utat…

De ti azért soha sem maradtok árvák,
A ti emléketek mindörökre szent!
Akik az Úz-völgyben szemöket lezárták,
Kiket elsápasztott őszi naplement…
Nem lesztek felejtve, szívünkből kivetve,
Híretek, nevetek mindörökre él,
S róla nem az Úz-völgy fehér fakeresztje …
Nem a szálló, kósza, kóbor esti szél,
De örökkön álló kőemlék beszél.

EP-képviselőink felhívhatják erre a fölháborító gyalázatra Európa figyelmét!

Jeszenszky Géza

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek