Mentsük meg a magyar népdalt!

31

A tősgyökeres magyar műveltségnek egyik legszebb, legszelídebb hajtása a népdal. Népünk lelke, öröme, fájdalma, táncos jókedve és könnyes szomorúsága, amely őt minden más néptől megkülönbözteti, legszínesebben és legkedvesebben a népdal ritmusában jut kifejezésre. El lehet ezt mondani minden más népről is. Tudomány és művészet, irodalom és politika évezredek óta nyilvántartja az úgynevezett etnográfiai sajátosságokat, amelyek éppen olyan jellemzők egy-egy népre, mint az egyes embereknél az arcvonás, a szem vágása, a homlok domborulata, a haj színe, a testtartás stb., amelyekből az úgynevezett egyéni jellemkép tevődik össze.
A magyar nép dalos nép volt mindig. Gyönyörű kuruc nótái, a székelység csodaszép dalai, a szabadságharc indulói, Petőfi utolérhetetlen líráinak folklorizálódott gyöngyvirágai, az ismeretlen dalköltők és nótafák sok ezer szerzeménye messze földön ismertté tették a magyar lélekben gyökerező dalözönt.
Egy Liszt, egy Brahms zsenialitása a világ minden zugába elvitte a magyar népdalmotívumokat, aztán a könnyű színpadi zene világhírű magyar művelői: Lehár Ferenc, Kálmán Imre gazdagították a zeneköltészetet a mi népdalkincsünk szerencsés, művészi felhasználásával.
Amikor a külföldön járó magyar saját fülével győződik meg róla, milyen elementáris hatást tesz az idegenre a magyar muzsika, mikor ezer meg ezer esetből tudjuk, hogy a rádióban azért hallgatja a külföld, mert kellemes magyar cigányzenét hall, akkor idehaza sajnos azt kell tapasztaljuk az utóbbi időben, hogy a magyar népdal kultusza napról napra halványul. A mi gyönyörűen virágzó magyar nótafánkra valóságos orkánja zúdult a nyugati hanghullámnak. A tévék, az üzleteket elárasztó CD-k csak úgy öntik az idegen dallamokat, amelyek hatására ifjaink népdalainkat szinte már el is felejtik.
Nem állítjuk, hogy célzatosan, de azt igenis, hogy felületességből és elnézésből kivetkőztetik a magyar néplelkeket a maga valóságából és cifra idegen „gúnyába” öltöztetik, ami amellett, hogy bántóan groteszk, még ártalmas is. Mert ha ez a hullám akadály nélkül terjed, megöli a magyar dalt és internalizálja a magyar lelket. Sajnos, ma nyomtalanul vész el az új magyar nóta az idegen hangzások tömegáradatában. Sajnos, a magyar nóta nem leli hazáját ősi földjén. Ezt bizonyítják a rádiókban, tévéközvetítésekben az idegen népek dalainak sűrű közvetítése. Gondoljunk csak a nem éppen dicséretre méltó tehetségkutató versenyekre, ahol alig hallani egy-egy magyar dalt, s még abba is belekötnek az úgynevezett „mentorok”.
Mit kell hát tennünk nekünk, értelmiségieknek? Már kiskorukban tanítsuk meg gyermekeinknek a gyönyörű népdalainkat, s hogy jobban motiválhassuk őket, rendszeresen szervezzünk iskolásaink körében népdalvetélkedőket. A nevelők – ki-ki a maga falujában – gyűjtsék össze a még életben levő idős emberektől a helyi népdalokat, s kérjük meg a nagyszülőket, hogy unokáiknak a népmesék mellett sok-sok népdalt tanítsanak.
Mint nyugdíjas tanító, javasolom, hogy minden reggel a tanóra megkezdése előtt egy-egy népdalt énekeljenek el közösen. Ez nemcsak felvidítja a tanulókat, hanem aktívan hozzájárul a gyönyörű népdalaink megőrzéséhez is.

Gálfalvi Gábor

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek