„Melyik az újságíró?!”

34

kerteszlaszlo_szinesSokan mondták nekem, hogy igencsak veszélyes pályát választottam, azonban mindig elintéztem egy legyintéssel ezeket a megjegyzéseket. Hogy lehetne veszélyes az újságírás? A világ egyik legszebb hivatásáról beszélünk: nap mint nap tájékoztatunk, felfedünk, járunk-kelünk, folyamatosan új helyzetekbe csöppenünk, és sokszor olyan helyekre juthatunk el, ahová egyébként nem biztos, hogy utunk elvezetne. Eddig mindössze egyszer néztem szembe a félelemmel a munkám miatt, legalábbis azt hittem.
Egy szombat este történt, hogy néhány barátommal beültünk az egyik szórakozóhelyre, az egész heti munkát követően mindnyájunkra ráfért a lazítás. Nagyszerű volt a hangulat, a beszélgetést halk háttérzene tette kellemesebbé, úgy repült az idő, mintha zsinóron húzták volna. Egyik pillanatban arra lettünk figyelmesek, hogy egy csapatnyi középkorú férfi érkezik a helyiségbe, az énekszóból ítélve pedig már egyáltalán nem voltak szomjasak. Leültek az egyik üres asztalhoz, rendeltek maguknak, majd folyamatosan minket kezdtek bámulni, néha pedig össze is súgtak. Túl sok jó gondolat nem fordult meg a fejemben, majd amikor az egyik – igencsak jó fizikai állapotban lévő – úriember elindult az asztalunk felé, már biztos voltam benne: nem haverkodni akarnak.
Megállt, egy kicsit dülöngélt, majd jó hangosan annyit kérdezett: „Melyik az újságíró?!” Mondanom sem kell, elég hirtelen ért a dolog, a barátaim nem mertek rám nézni, én azonban belenyugodva, hogy itt most valamiért kapni kell egy sallert, felálltam. Hirtelen az futott át az agyamon, hogy: „Haver, legalább a szemüvegem hadd vegyem le előtte…” – emberünk keze azonban már lendült, legnagyobb meglepetésemre pedig pofon helyett egy vállveregetést kaptam. „Mit iszol?” – kérdezte elmosolyodva, én pedig gondolataim vad cikázása és a nagy adrenalin közepette alig tudtam kinyögni: „Egy ásványvizet. Kösz.”

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.