Megüssem vagy ne üssem?

245

Időről időre fellángol a vita: élhet-e a szülő a testi fenyítés módszerével a gyermeknevelés akciódús évei alatt? Jogi és lelki szakemberek már régóta mondják, hogy a határozott NEM a válasz a felvetésre, ha még kérdés egyáltalán valakinek az, hogy hosszú távon érdemes-e bevetni a taslit, a pofont, a térdepeltetést és sarokba állítást, és egyéb retrográd módszereket az utódnevelés során.
Mégis még mindig széles azoknak a szülőknek a tábora, akik állítják, hogy a nevelési célzattal kiosztott verés igenis jó célt szolgál és hasznos. És természetesen a szülő élhet ezzel, ha a helyzet megkívánja. Bevallom, engem ez az elvi háttér, illetve a tervezetten és tudatosan alkalmazott testi fenyítés jobban megijeszt, mint az, amikor egy anyukának véletlenül elszalad a keze felindultságában, miután kisgyereke majdnem magára húzta az abroszt forró levesestől.
Igazából bárhogy is álcázzuk, a testi fenyítés bántalmazás. A felnőtt, hatalmánál és erejénél fogva visszaél a másik kicsiségével, kiszolgáltatottságával, és tehetetlenségből vagy „módszerből” fizikai erőszakot alkalmaz úgy és akkor, amikor a másiknak esélye sincs a védekezésre. Lehet, hogy meredek a párhuzam, de házastársak között magyarázható és elfogadható lenne a verekedés, ha az agresszor nevelési célzattal rúgna bele a társába? Ugye, hogy nem? Akkor a szülő-gyerek viszonyban miért látják még mindig túl sokan helyénvalónak a testi bántalmazást?
Ma már tudhatja mindenki, aki akarja: a gyermek személyiségfejlődésében felmérhetetlen károkat okoz a fenyítés, a félelem a veréstől vagy a kemény büntetéstől. Nem teszi jobb emberré a pofon, legfeljebb megtanítja elkerülni a „verésgyanús” helyzeteket. Tudom, sokan mondják: engem is megpofozott néha az apám, s mégis ember lett belőlem. De milyen? Aki továbbviszi és meg is magyarázza az erőszak létjogosultságát, aki konfliktusait többnyire erőből – ha nem is fizikai, de verbális –, agresszióval próbálja megoldani, azaz lazán ordít és megaláz és sárba tipor. Párként, munkatársként, főnökként, szülőként, talán még pedagógusként is.
Ha mi vagyunk ennek elszenvedői, nem szeretjük az ilyen helyzeteket. Nem is épülünk és nem is fejlődünk tőle. Na, ugyanígy vannak ezzel a gyermekek is. Ezért csak remélni tudom, hogy lassan kimennek a divatból ezek a megalázó, teljesen értelmetlen nevelési módszerek. Hogy válthassunk végre valami jobbra.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek