Megtalálni és közkinccsé tenni

Születésnapi beszélgetés Tófalvi Zoltánnal

67

Március 24-én töltötte 75. életévét Tófalvi Zoltán újságíró, riporter, történész. Korondon született, életének java részét Marosvásárhelyen élte le, hordozható telefonját, amelyen beszélgetésünk készült néhány nappal ezelőtt, Hosszúfaluban vette fel.

– Hová valósinak tartja magát?

– Korondinak vallom magam. Életem meghatározó élménye ez, és soha meg nem tagadtam a ko­ron­diságomat. Korond olyan különleges települése a világnak, nem csak Erdélynek és a magyarságnak, amihez hasonlót még soha és sehol sem láttam!

– Miben áll ez a korondiság?

– Elsősorban az életrevalóságban. Idejekorán felfedeztük azt, hogyan lehet a sziklás, agyagos földön megélni. Én olyan fazekassal is beszéltem – Lőrincz Kacor Árpáddal –, aki 1944-ben, a háború kellős közepén edénnyel megrakott szekerével egészen Berlinig ment! Persze, úgy tartják, hogy amikor Kolumbusz Amerikát felfedezte, akkor már a korondi szekeres jött visszafelé − meg, hogy a Holdra szállók is már korondi szekeressel találkoztak… −, tehát ezek mind benne vannak a korondiságban. Egyik dédelgetett tervem megírni regényben ezt a fantasztikus élményt. Nyilvánvaló, hogy családregényszerűség lenne.

– Mi az, amitől késztetést érez, hogy valamit megírjon?

– Az első írásom is Korondról szólt és a Hargitában jelent meg, talán ’68-ban. Az államvizsga-dolgozatomat is Korond történetéről írtam, még álmomban is régi levéltári fóliánsokat forgattam, mert kerestem a neveket, kerestem az adatokat, de nagyon nehéz volt összeszedni, hiszen 1333-ban említik a pápai tizedjegyzékben, aztán majd 300-400 évig semmi adat nincsen Korondról. De engem végig az sarkallt, hogy valamit megtaláljak, felfedezzek, és azt közkinccsé tegyem. Persze, ennek voltak hátulütői is, és a nagy fájdalmam az volt, hogy nem született meg végül is a Sóvidék helytörténeti, néprajzi monográfiája, amelyet a Kriterion Kiadóval közösen terveztünk még az 1970-es években. 19 munkatárssal együtt minden területet szerettünk volna bemutatni, de, sajnos, rá kellett jönnöm, hogy a hetvenes évektől nem az irodalom volt a vörös posztó, hanem a helytörténet, mert abban hiteles adatok vannak, és a tervezett monográfia megszületését a Szekuritáté megakadályozta! 1989 decembere után lehetett volna folytatni a munkát, de addig egyrészt meghaltak a munkatársak közül többen, másrészt pedig mindenki a maga kötetét írta. Az 1956 kapcsán végzett kutatásaim esetében is az izgatott: tisztázni, amit nem ismer senki, olyan adatokat előbányászni, amiket csak én láttam. Így találtam meg a Szoboszlai-per teljes anyagát, az 57 kötetet, így találtam meg a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-Memorandum”-ot, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkésznek a kantonális Erdélyre vonatkozó tervét, és a csík­somlyói Fodor Pálnak ugyancsak a lakosságcserére vonatkozó tervét. De én láttam az 1940 és 1945 közötti román terveket is Erdéllyel kapcsolatosan! – miközben a román tervek szerzői közül senkinek a haja szála sem görbült, addig a Szoboszlai-perben tíz, az érmihályfalvi csoport perében pedig két személyt végeztek ki. A többiek is mind súlyos börtönbüntetést szenvedtek. Az erdélyi kérdéssel kapcsolatos elképzeléseket, terveket szeretném tisztázni egy nagy, kétkötetes, 1200 oldalra tervezett munkában − még nem írta meg senki, nem foglalkozott vele ilyen mélyen és minden apró részletre kiterjedően.

– Egy-egy téma kutatása során mindig azt kapta, amire számított?

– Nem! Ez olyan, mint a szénakazalban a tűt keresni. Tudni kell, és ez a legnagyobb akadálya itt Romániában a levéltári kutatásnak, hogy az ilyen titkosított anyagokat csak akkor lehet megkapni, ha az államelnök kénye-kedve szerint átad bizonyos folyóméter levéltári anyagot a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács Levéltárának. Ott különböző dossziék között kell keresni. Így kaptam meg Jordáky Lajos kihallgatási jegyzőkönyvében pontos leírását annak, hogy Tamási Áron 1956. október 17–18-án Kolozsvárott járt, és előadást tartott a Bolyai Tudományegyetem nagytermében, pontos leírás van arról, hogyan zajlott le az egész találkozó. Ismerem az egésznek a történetét, de szeretném még mélyebben tisztázni. Sok mindent sikerült tisztázni, csak az a nagy baj, hogy amikor egy kérdés egyértelműen tisztázódik, már nem mindenki figyel rá. Így jártam Szilágyi Domokossal is, akinek, szerintem, az általam látott, tanulmányozott, magyar nyelvre fordított követési dossziéja alapján, elhamarkodottan történt a leleplezése. Éppen ezért, én a kort akarom tisztázni. Minden dicsekvés nélkül ki tudom jelenteni: talán nekem van a legteljesebb iratanyagom Márton Áronról és a peréről. Több mint 80 000 oldalas megfigyelési és követési dossziéja van, és abból egyértelműen kitűnik: ő volt a XX. század legnagyobb magyarja, tudta, hogy kompromisszumokat kell kötni, de abban a kompromisszumkötésben meddig szabad elmenni! Ezeket a témákat kutatva, köteteimben is nem Erdély vagy a székelység történetét írom, hanem egyetemes magyarságtörténetet…

– Mennyire tudott együttműködni másokkal? Vagy egyszemélyes kutató?

– Én persze tudok együttműködni, de elsősorban magányosan kutatok, mert én olyan mélyre ástam, hogy ezeket a dokumentumokat csak az érti meg, aki a többi összefüggést is ismeri. A sorok között kell tudni olvasni. Nagyon jól tudom, hogy ezek mind koncepciós perek, és minden anyagot nagy-nagy fenntartással kell fogadni, forráskritikai elemzéssel. Megtaláltam Moyses Márton tűzhalálának a teljes felgöngyölítését, periratát. Számomra óriási élmény volt. Jól mutatja a hatalom cinizmusát, amikor azért, hogy ne tudjanak kicsikarni belőle vallomást, a kolozsvári börtönben levágta a saját nyelvét – eddig azt mondták, magyar orvos volt, aki semmit nem tett, de kiderült, román orvosnő volt, aki kamillateát írt fel fájdalomcsillapítónak! Amikor már a szepszis fellépett, akkor vitette be a kolozsvári sebészetre. Moyses Márton után csak hat vers maradt meg, amelyeket a Szekuritáté a kolozsvári letartóztatásakor elkobzott. Szerencsére – mondom én, hiszen az akkori törvények szerint a bűnjeleket meg kellett semmisíteni, de a lustaság, vagy egyéb ok miatt − ezek a versek megmaradtak. A többit megsemmisítették. És ez nem csak az ő esetében van így. Arra is rá kellett jönnöm: az emberi memória mennyire véges! Minden politikai elítélt lekerekített történetet alakít ki magában, ezért tartom fontosnak, hogy mindent hiteles dokumentumokkal kell igazolni. Például döbbenten olvasom Varró János irodalomtörténésznek – aki beépített ügynökként nagyon sokat ártott! − a visszaemlékező kötetét, amelyben azt állítja, ő nem írta alá a kihallgatási jegyzőkönyveket. Itt van a kezemben a teljes perirata: minden oldalt aláírt! Ha nem írta volna alá, agyonverték volna. Tehát ezért van, hogy én a hiteles dokumentumokat a túlélő visszaemlékezésével próbálom „összeszikráztatni”. Még sok olyan titok lappang a levéltárak mélyén, ami Erdély magyarságának történelme szempontjából rendkívül fontos.

– Tavaly kutatás zajlott a Szo­boszlai-per áldozatainak azonosításáért! Ön hogy látja ezt a kutatást?

– Ez is bizonyítja: komolyan kell venni a levéltári adatokat is! Nem elég, hogy egy volt aradi milicista azt mondta, az aradi Alsótemetőben temették el. Ezt abszurdnak tekintettem, mert a Szoboszlai-per halálra ítéltjeit Temesváron végezték ki ’58 szeptember elsején, éjjel 23 és 24 óra között. Semmilyen logikája nincsen annak, hogy átvitték volna Aradra, ahol a tavaly óriási erőkkel keresték, és hát persze, kudarcba fulladt. De nem ez a nagy baj. Mivel ennyire nem pontosak az adatok, egyelőre nincs lehetőség egy újabb kutatásra!

– Ön is egy kicsit a múltban él…

– Nem hiszem! Úgy élek, hogy a múlt hozadékát próbálom beépíteni a mindennapokba. Mert a történtek egy részét ki lehetett volna védeni. Engem meglep az a nagyfokú naivitás, amellyel nemzedékek elfogadták azt, hogy a párt nem tévedhet. Vagy a kollektivizálás, ami azért is mehetett végbe, mert maga az értelmiség is elhitte ezt a dumát. És nagyon nagy tudással kell rendelkezni ahhoz, hogy az ember ne higgyen a szirénhangoknak, hogy tudja, mit akar, merre akar menni, és ehhez a múltból nagyon sokat lehet meríteni.

– Ön dolgozott rádiónál, televíziónál, készített dokumentumfilmeket, volt újságíró. Mi a kedvenc műfaja?

– Az írás, persze! Az oknyomozó újságírást szerettem a leginkább. De ezt ma már nem lehet művelni, mert perekkel fenyegetőznek.

– Van szabadideje?

– Természetesen, elolvasom a napi sajtót, de közben gondolkodom. Szoktunk sétálni a feleségemmel, akkor is gondolkodom. Mindig valami foglalkoztat. Nem járok sem kártyapartikra, sem más partikra, nem focizom. Kirándulni viszont nagyon szeretünk. Az a kikapcsolódás. Nagyon jó lenne a világot körbejárni, de hát ez az anyagiak miatt is és más miatt is szinte lehetetlen, pedig új világokat felfedezni nagyon izgalmas dolog. De megpróbálunk minél több helyre eljutni.

– Gyerekek, unokák?

– Van egy fiam és egy lányom, no meg öt unokám.

– Itthon élnek?

– Nem. Ez is egy nagyon szomorú tanulság volt − a fiam közgazdaságit végzett pénzügyi szakon, és végigjártuk Marosvásárhely összes bankját, de sehol nem alkalmazták. Mert Tófalvi Szabolcsnak hívják… S akkor nem volt más választása – és a lányom is Magyarországra ment férjhez.

– Úgy tudom, hogy Ön is többnyire ott él…

– Hát igen, jó a kérdés, mert ezt az elméletemet is revideálnom kellett. 1989 előtt úgymond haragudtam azokra, akik itt hagyták Erdélyt, de a magam sorsáról ki kell jelentenem, hogy az ember már nem marasztalhatja azokat, akik elmennek. Az a lényeg, hogy visszajöjjenek. Úgy látom: a 20. század eleji osztrák–magyar modell volt a legjobb, mert a szürkeállomány oda ment, ahol a legjobban megtalálta a számításait. Mindig Haáz Rezső nevét hozom fel példaként, aki 1913-ban Székelyudvarhelyen múzeumot hozott létre, letelepedett, családot alapított, a fiai, az unokái – elég a szentegyházi ifjú Haáz Sándorra, a helyi, több mint száztagú filharmónia létrehozójára, karmesterére gondolnunk! – székelyebbek, magyarabbak, mint akik itt születtek! Tehát a szürkeállomány oda ment, ahol éppen szükség volt rá. Ma sokkal nagyobb a mobilitás, mint korábban, szerencsére már nem annyira merevek a határok. Én hiszek abban: akár Kanadából is lehet többet tenni a magyarságért, mint itthon. Ez nekem nagyon fontos, azért foglalkozom a diaszpórában élő magyarokkal is. 2000-ben jelent meg az Északi változatok című kötetem, amelyben a Skandináviában élő, nagyon neves magyarokkal készítettem életútinterjúkat, erre ma is büszke vagyok. Például a történész Imreh Istvánnak a fia, ifj. Imreh István biológus, különleges kutatáson dolgozik, és a Nobel-díj egyik potenciális várományosa lehet. Ha Kolozsvárott marad, nem biztos, hogy ugyanezt az utat meg tudja tenni. És hozzá hasonlóak sokan vannak, akik tényleg maradandó életművet hoznak létre, és ezzel az egyetemes magyarság szellemi és kulturális örökségét gyarapítják.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.