Megéri?

6 844

Olvastam egy könyvet, és miközben még az élmény hatása alatt voltam, szembejött velem egy döbbenetes statisztika. A könyv kortárs hazai szerző, Dan Lungu A kislány, aki Istent játszott című kötete, és szinte már szociográfia: a rendszerváltás utáni román társadalom egyik legrelevánsabb jelenségét, a megélhetési nehézségekkel küszködő átlagemberek kálváriáját hozza közelképbe, pontosabban azokét, akik külföldi munkával próbálnak enyhíteni a gondokon. Ezen belül is azt a helyzetet közelíti meg rendkívül empatikusan (néha egy kisiskolás kislány bőrébe bújva), hogy milyen az, amikor a nők, az anyák mennek el, mert ők inkább kapnak állandó munkát Olaszországban, Spanyolországban. Még az Unióba lépésünk előtt járunk, amikor a vízumproblémák, hiányzó papírok és a vélt vagy valós anyagi kényszerűség miatt akár évekig nem tértek haza ezek a nők, még látogatóba sem! A pénz havonta érkezett, amit az itthon maradottak feléltek, netán ilyen-olyan befektetésekbe öltek, jött a csomag is jó cuccokkal, menő édességgel, finom kávéval, csak anya maradt távol, és egyre inkább homályba veszett az arca, már csak a hangja maradt… Eközben itthon szétesett minden, szétszakadt a család, és ijesztő, rémületes véget ér a könyv. Szinte dokumentarista módon valósághű, bepillantást nyerhetünk az olaszországi vendégmunkások mindennapjaiba is, és az üzenet számomra ez: ebből a helyzetből jól nem lehet kijönni. Ha felépül is az a bizonyos ház, közben olyan érzelmi sebek, traumák keletkeznek, hogy a „nyugati” pénzen megalapozott egzisztenciát már csak emberi roncsok, csonka vagy kiüresedett családok „élvezhetik”. Ha hazajönnek egyáltalán azok, akik kint várják az anyagi megváltást…
Most pedig jöjjön a statisztika: az Országos Gyermekjogvédelmi és Örökbefogadási Hatóság adatai szerint Romániában 17 425 olyan gyermek él, akinek mindkét szülője külföldön dolgozik, 94 896 gyermek „csak” az egyik szülőt kell nélkülözze. 16 302 hátrahagyott gyermekről a rokonságból kiválasztott személy gondoskodik, 1558 kiskorú a szociális védelmi rendszerben, elhelyező központoknál vagy más családoknál él. És ezek csak a hivatalos adatok, a szakértők szerint a valós számok nagyobbak… Lapunkban is írtunk nemrégiben a témáról annak kapcsán, hogy a jelenleg hatályban lévő gyermekvédelmi törvény arra kötelezi a szülőket, hogy ilyen esetben bejelentést tegyenek a polgármesteri hivatalok szociális osztályán, a szociális munkásoknak pedig ellenőrizniük kell, hogy az ideiglenes gyámságot vállaló személy képes-e eleget tenni ennek a kötelezettségnek, a jogszabály az iskoláktól is szigorúbb odafigyelést vár.
A cikket olvasva még fájdalmasabbá vált a könyvélmény. Magam előtt láttam a sok ezer Raditát, Malinát, Paulicát, akik ebben az aberrált világban nőnek fel: szülők nélkül, kiszolgáltatottan, kitéve minden veszélynek, a magánynak, bántalmazásnak, zaklatásnak, az érzelmi nihilnek. Látom magam előtt azt a sok általam is megismert gyereket, akikre rokonok vigyáznak, koloncként élnek valakiknél, hol itt, hol ott, netán néhány hónapra kiviszik a szülők valahová, beíratják egy magyarországi vagy akár franciaországi iskolába, papírjaik rendezetlenek, és 13 évesen még az ötödik osztályt járják. A biztonság egy hatalmas nulla az életükben, az állandóságot nem ismerik.
Bár törvény van, ami szabályozná ezt a jelenséget, mindannyian tudjuk, hogy a valóságban mindez mennyit ér. Valamiféle tudatosítási kampányra lenne szükség, mert hatalmas az értékválság, felcserélődtek a prioritások, előtérbe került a szerzés, az anyagiak, miközben a család, a gyermek iránt érzett felelősség egyre hátrébb csúszik a listán. Gyakran akkor is külföl­dön maradnak a szülők, amikor már nem is annyira indokolt, mint lehetett a kilencvenes évek elején, amikor bezártak a nagy gyárak, lakat került a bányákra, és tényleg kilátástalannak tűnt az élet. Most azt mondják, hogy még egy év, s meglesz a pénz az emeletre, a termopán ablakokra, az új fürdőszobára, lecserélhetik az autót – de mindez nem lehet indok a gyerekek elhagyására! És mégis, tízezrek érzik úgy, hogy megtehetik. Az esetleges károkra legyintenek, próbálják a legújabb mobiltelefonnal gyógyítani a hiányérzetet, és „majd meglátod, milyen jó lesz nekünk, kicsi fiam…”
Ha a gyermek szempontjából nézzük, igazából nincs felmentés az elhagyásra. Bármivel is indokoljuk, a helyzetet elhagyásként, cserbenhagyásként élik meg, bármekkorák is legyenek a gyerekek! Mifelénk inkább az apák mennek Nyugatra pénzt keresni, de az ő hiányuk ugyanolyan fájó. Nincs értelme kozmetikázni: aki hónapokat nincs itthon, az kiesik a gyermeke életéből, még akkor is, ha naponta kommunikálnak valahogy. Talán keveseknek sikerül megőrizni valamit az élő kapcsolatból, de ez elenyésző. Súlyosabb sebek keletkeznek, ha eleve problémás volt a gyerek–szülő viszony, a néha látogatóba hazatérő apa/anya ezen sokszor nem tud, talán nincs is szándékában változtatni. Majd, ha egyenesbe kerülünk, majd, ha meglesz minden, majd, ha végleg hazajövök – megy a halogatás. Kinek az igényeiről szól ez az egész? Egy biztos: nem a gyerekéről.
Egy hazai kutatás szerint a külföldön dolgozó szülők itthon hagyott gyerekei között 2,6-szor magasabb a mentális, pszichés zavarok előfordulása, mint az átlag gyermekpopulációban. Leggyakoribb a szorongás, a dac és ellenállás, következnek a tanulási zavarok, a depresszió, a viselkedési problémák, az iskolaelhagyás. Tehát miközben gyűlnek az eurók, megoldást nyernek az anyagi gondok, itthon újabb problémák keletkeznek, amelyek már közel sem oldhatók meg annyira egyszerűen. Megéri?

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.