Máthé Kriszta: Apróka eszponka

876

„Átlépem az osztályom küszöbét, máris körbeölel egy szeretetpalást, melynek felelősséggallérja olykor szorít…”

Régóta figyelem a kolozsvári Szabadság – Erdély közéleti napilapja – számait, s szeretettel olvasom benne a Köllő Katalin szerkesztette Apróka eszponka című rovatot, amely a világhálón is elérhető…
Most egy kötetbe gyűjtve az AESZ és elnöke, dr. Péntek János tanár úr szakszerű támogatásával és segítségével „papírruhát öltött”, karcsú kötetet lapozgatok, amely a moldvai Frumósza településen élő csángó katolikusok és román ortodoxok, felnőttek és iskolások életébe enged bepillantást…
Olyan nyelvi világba, amely két nyelv öt egymásba folyó változatából áll: a román köznyelvből, a helyi román nyelvjárásból, az archaikus magyar nyelvjárásból, valamint a székelyből (amelyet maga a szerző is anyanyelvjárásként használ) és a köznyelvből.
Frumósza jelentős települése a moldvai magyaroknak, az itteni katolikusok ősei a madéfalvi veszedelem székely menekültjei voltak. A falu nevét magyarosították Szépfalura, de az általános használatban a főnevesített ’szép’ nőnemű alakja maradt meg. A falun átfolyó Tázló (Tazlău) egyik mellékágának is ez a neve: Szép(víz), talán innen ered a falu neve….
Ebbe a környezetbe költözött 2006 őszén Sepsiszentgyörgyről Máthé Kriszta és párja, Neagu Adrián, mindketten egyetemi végzettségű tanárok, hogy a frumószai román tannyelvű általános iskolában és a kialakított Magyar Házban magyarul oktassák a helybeli gyerekeket. Céljuk, hogy a „közösség eredeti nyelvét már-már elhagyó gyermekek újra birtokba vehessék a családjaikban még használt helyi nyelvmaradékot és a magyar közös változatát, az anyanyelvüket” – fogalmazta meg Péntek János professzor.
„– Ne, egy apró eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.”
Innen a kötet címe, amelyet maga a szerző választott szövegeiből…


„A Moldvában folyó nyelvélesztő magyartanításnak nincsen olyan kidolgozott módszertana, mint az anyanyelv-pedagógiának vagy a magyar mint idegen nyelv oktatásának” – olvassuk Péntek professzor úr előszavában. „Ha valaki képes követni Máthé Krisztát, az ő gyakorlatából, az ő módszereiből még tanulni is lehet.” Ilyen „módszertani” tanulságokat maga is megfogalmaz: „Kigondolt tervem: egy gyereknek is tartok órát, de olyan magyarórát, ami példaértékű. Érdekes, érthető, kedves, értékes, hiányolhatatlan magyarórákat tartani rendszeresen… A kicsi gyerekek még gátlások nélkül beszélnek magyarul, játékból, kiejtésükkel nem foglalkozva, bátran és ügyesen. A velük való rendszeres foglakozás és a játék is kimondhatatlanul fontos, valódi megalapozása ez a jövendőbeli nyelvtanulásuknak…” (8. oldal)… „Úgy tanítom a magyar anyanyelvet ezeknek a gyerekeknek, hogy annyira szeressék az óráimat, hogy utódaikat majd írassák be magyarórára. Ne kényszerből, ne pénzért, hanem annak a tudatos vagy tudattalan örömnek a hatására, amit kisgyerekekként megtapasztaltak az óráimon… Minden csoport gyerekecskéje más és más… És dicsérni, úgy adni erőt neki, hogy az értékeit csokrosítsuk, ne az esetleges hibáját élesítsük… Annyit bántották ezeknek a gyerekeknek a szüleit, nagyszüleit, dédszüleit, őseit csángóságuk miatt. Fizikailag, de leginkább a lelküket préselték időkön által. Hiszem, hogy figyelemmel, következetességgel, szakértelemmel és szeretettel tudatosítható a csángókban az értékességük, egyediségük ereje, és csíráztatható ez a csodanyelv. Varázsoljuk presztízskérdéssé a magyarórát Csángóföldön, hogy jövője legyen a csángóföldi magyar nyelvű oktatásnak, mondom, kiáltom, írom évek óta…” (19. oldal)
Olvassunk bele a rövidebb-hosszabb szövegekbe!
„Tanítás. Ez nem feladat. Hogy csodálkozzanak rá az életre, az eléjük tárt ismeretekre, Hogy varázsolódjanak el a tudás lehetőségétől. Hogy legyenek büszkék anyanyelvükre, régies, archaikus formáját kincsként őrizzék… Bátran vállalják csángóságukat…” (42)
„De mi mehetünk magyarórára? Tanítás helyett Moldvában a nagy, nagy télben.
– Tonár néni, mehetünk ma magyarórára?
– De nincs tanítás.
– De mi mehetünk magyarórára?
Pár óra múlva…
– Tonár néni, tudja Kend, miért szeretünk mi annyira itt lenni a magyarórán?
Kérdőn nézek rá…
– Mert olyan itt, mint amikor kicsik voltunk… Bármit es csiálunk, nem kell csiáljuk, csak szeressük csiálni…” (22)
„Széppé varázsolódva. A tanfelügyelőségen egy jól öltözött úriember románul kérdi:
– Lenne egy pár perce számomra?
Bólintok. Tiszta magyarul folytatódik a beszélgetés.
– Öt esztendeje veszekedek apámmal… – kezdi. – Mit mondanak a metrón Budapesten? – kérdi… – Mit mondanak? Kérem, vigyájzanak, az ajtók záródnak? Vagy azt, hogy, kérem, vigyájzanak, az ajtók kulcsolódnak?
Kitör belőlem a nevetés. Folyik a könnyem. De gyorsan összeszedem magam.
– …az ajtók záródnak, azt mondják – mondom.
– Na, ugye? – csap a térdére.
– Nem kulcsval kulcsolódnak azok az ajtók – mondom.
– Meg es mondom ma apámnak! – mondja. – Köszönöm – mondja kedvesen.” (52)
„Görgetett az ég.
– Tonár néni, úgy esik az eső, görget az ég, vajon hazavinne münköt a tonár bácsi masinával??
– Tudjátok jól, hogy hazavisz, ha tud, ha nincsenek más gyerekek a házban.
– Jöjjön Kend es!
– Még van egy órám itt az iskolában, nem mehetek csak úgy el.
– Akkor béjövünk a Kend órájára addig, bé­jö­hetünk?” (57)
„Szeretetfonallal szegélyezett türelemfátyol. És hogy miért kell minden egyes esztendőben átgondoljam, hogy megyünk-e a Gyimesi Tánctáborba? Azért, mert olyan közel kerülünk egymáshoz, mit a tanári és anyai lelkem nehezen visel el. Mert megint évekre szóló szeretetfonalat fontak körém ezek a gyerekek, nemezeltek türelemfátylat nekem, furulyáztak varázsszavakat a szívembe, amolyan bármikor előkapható ütőlapokat festettek a lelkembe, amivel megvédhetem magamat és a közös ügyünket”.(95)
„Egyik a másik mellett. A piacra tartunk a lánykámmal, mikor a fiatalos lendületével megelőz minket, román nyelven köszön, majd visszafordul, hogy ideje legyen magyar nyelven is üdvözölnie, mert tud egy keveset. Egy szuszra mondja is mosolyogva, immán magyarul:
– Jó napot, egészséget Kendnek!
– Adjon a jó Mária! – válaszolok, s csak remélni merem, hogy nem szaladtak könnyek a szemembe a váratlan tisztelettől. Hiszen egy kolléga köszönt magyarul, bátran és hangosan, mosolyogva, mi több: büszkén.
– Bună ziua! – szólal meg hirtelen a leánykám mellettem. Köszön román nyelven.
Ilyen egyszerűen élnek egymás mellett a népek.
Nem egy nyelven, de egy nyelvet beszélnek a bácsival.
– Még egy lilát? – kérdi románul, s kezét ráteszi a virágra, közben a lányom reakcióját figyeli.
– Nem, nem, most egy sárigot válasszunk, jó? – mondja Ő magyarul…
Végül kap ajándékvirágot is, hogy melyiket, azt is együtt beszélik meg. Ki-ki a maga nyelvén, mégis tökéletes egyetértésben.” (101)
S a másik oldal?
„Tényszerűen:
– 2013. szeptember 15-től 2014. augusztus 31-ig érvényes munkaszerződést kapnak a Moldvában tanító tanárok az RMPSZ-től [Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége]
– Utolsó napon aláírjuk.
– 2013. október 15-én, a próbaidő utolsó napján postán értesítik a „meg nem hosszabbított munkaviszonyról” szóló értesítést Neagu Adrián és Petres László tanárok részére.
– Előzetes egyeztetés, ellenőrzés nem volt.
– 2014 júniusában Máthé Kriszta szakképzett magyartanár számára világossá teszi az RMPSZ, hogy nem számíthat új munkaszerződésre, mivel 2014. augusztus 31-én lejár a munkaszerződése az RMPSZ-szel.
– a 2006 óta Frumószán tanító pár úgy dönt, hogy kiválik, önállósodik.
– Egy hetet veszekedtem, magyaráztam, meséltem, írtam, könyörögtem, fenyegetőztem, őrjöngtem.. Egy hetet telefonáltam…” (76–77)
Újra Péntek tanár úr előszavából idézek: „Máthé Kriszta belső látásának és empátiájának lényege a megértés: az emberek, a közösség, a hagyomány és a mostani helyzet megértése és elfogadása. A bánaté, a szomorúságé és a tragédiáké is. Szövegeiben nincs harc és küzdelem, a munka és az élet van… Az embert és az emberek mindennapi lelki életét látja, nem az egyházakat és az egyháziakat, még kevésbé az acsarkodó politikusokat, és képes megszelídíteni, maga mellé állítani az oktatás hivatalos vezetőit is. Úgy aggódik a gyermekekért, ahogy mindnyájan aggódunk gyermekeink jövőjéért. De tesz is értük, amit megtehet.
Van varázsa a moldvai magyar világnak és vannak csodák. Ezek jelennek meg az eszponkákban.”
Ezért a varázsért, csodákért is ajánlom melegen az eszponkákat, és kívánom, hozzon az Eszponka mosolyokat mindnyájunk arcára! Köszönet a csodás szövegekért, de a fotókért is, amelyeket Máthé Kriszta, Neagu Adrián készített, de a kötethez – Máthé Zsombor és Bori kutya segédletével készült – Máthé Luca Rozina fotójáért is.
Gratulálunk Máthé Kriszta és párja, Neagu Adrián eddigi munkájáért, további életükhöz, oktató-nevelő munkájukhoz sok-sok egészséget adjon a jó Máriecska!

Europrint Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Kiadója, Nagyvárad, 2017. A könyv megjelenését támogatta a Magyar Nyelvstratégiai Intézet, valamint a Communitas Alapítvány és az RMDSZ.

Málnási Ferenc

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.