Maszkok a sáncban

427

A jólét és a nyomorúság is egyaránt kitermeli a maga mocskát. Emlékszem, a kilencvenes évek legelején valóságos kincsnek tartottuk a pillepalackot. Mondtuk, hogy mennyire praktikus. Mivel a nagy felbuzdulásban, mikor nekirándulhattunk Európa szebbik felének, akinek volt némi fantáziája, azonnal észlelhette, hogy ezzel az újfajta göngyöleggel hamarosan nagyon meggyűlik majd a bajunk. A németek eléggé precízek és előrelátók, ott már kezdetben volt visszaváltható PET-palack, és úgy véltem – bár nem forgolódtam túl sokat a nyugati felében –, hogy nincsenek annyira oda érte. Ritka volt az eldobható változat, és voltak már elmés szerkezetek, amelyekkel töredékére össze lehetett préselni, s úgy helyezték a szelektív gyűjtőbe. Egyébként adtak is érte valamennyi pénzt. Svájcban is. Ausztria már lezserebb volt ilyen szempontból. Ott láttam először a patakokba, útszélekre bedobált flakonokat, de azt gyanítottam, hogy azért van annyi, mert sok honfitársunk jár-kel arra, s gondoskodik a Balkán ilyen irányú meghosszabbításáról. Ekkortájt írta volt Mircea Dinescu, hogy a derék nemzettársak olykor a hattyúkat is megeszik a tavakról, ha megehülnek, és úgy széthánynak mindent, mintha a Prahova völgyében lennének. Szégyellte is magát helyettük, de nem volt foganatja. A magyar ugar is erősen megtelt aztán kiürített ásványvizes és üdítőspalackokkal. Hiába gyűjtötték rendszeresen, bizonyos helyeken feszt újraképződtek a halmok. Aztán egy idő után mintha a pannonok is konszolidálódtak volna, már nem volt annyi. Alig-alig látni ma, pedig az utak szélét rendszeresen nyírják, nem merül el az öles burjánban a mocsok… Mi azonban jócskán lemaradtunk. A kereskedelemben egyetlen forgalmazónak sincs visszaváltható csomagolóanyaga. Még az üveg sem kell. Jönnek, és elviszik. A legszebb tájaink mélyére ásatjuk el a civilizációs mocsok műanyag gennyét. És visszaváltható védőmaszk sem kerül a pandémia idején. Még nem fogtam olyat a kezembe, amelyről tudnám, hogy lebomlik. Nem is úgy néz ki. Két moshatót varrattam. Ott a farzsebben. Mert, ha nem figyelek, folyton nyomnák a kezembe az egyszer használatost, s van, ahol még pénzt is kérnek érte. Egy feketét varrattam. És egy barnát. Ezzel a kettővel szeretném túlélni a járványt, s a végén felvágjuk a rongyba. Nem vetem ki az út martjára. Mind gondolkodtam, hogy szerkeszthetnénk belőle melltartót, de ahhoz nem elég méretes. Esetleg férfiaknak? Ki tudja, mire vetemedünk, ha túl leszünk ezen is…

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek