Márton Árpád Magyar Örökség díjas – Hídként, két korszak között

112

Semmihez sem fogható az érzés, amit a Magyar Tudományos Akadémia lépcsőin járva tapasztaltam: ezeket a lépcsőfokokat koptatta Arany János is hosszú ideig – osztotta meg a Magyar Örökség díjkiosztó ünnepség hangulatát Márton Árpád festőművész, az egyik idei kitüntetett. – De az esett a legjobban, hogy a Magyarországon élő művésztársaim közül sokan velem együtt örültek az elismerésnek.

Fotó: Archív

Márton Árpád szombaton vette át Budapesten, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia székházában a Ma­gyar Örökség díjat. Az elismerést 1995-ben hozta létre a Magyarországért Alapítvány, szem előtt tartva a Klebelsberg Kunó kultuszminiszter által a trianoni szétszóratást követően megfogalmazott intelmet: „Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat.” Az alapítók missziójuknak tekintik bevinni a köztudatba azokat a személyiségeket és életművüket, akik meghatározták a XIX. és XX. századi Magyarország fejlődési irányát. Így a kortárs alkotók mellett méltatlanul elfelejtett személyiségeket is díjaznak.
Így került az idei díjazottak közé Hubay Jenő hegedűművész, zeneszerző és zenepedagógus, aki 1937-ben bekövetkezett haláláig évtizedeken át a világ hegedűművészeinek élvonalába tartozott, Európa-szerte ünnepelt előadó volt, de jelentőset alkotott zeneszerzőként és zenepedagógusként is.
– Pár nappal a szombati díjátadó előtt kaptam a hírt Tulassay Tivadartól, a Semmelweis Egyetem korábbi rektorától – régi ismeretség fűz egymáshoz –, hogy idén a Magyar Örökség díj kitüntetettjei között vagyok. Hát szóhoz sem tudtam jutni… – idézi fel, miként szerzett tudomást a rangos elismerésről a szerénységéről híres művész, aki már több ízben vallotta: „Soha nem azért dolgoztam, cselekedtem, hogy majd egyszer díjaznak, hanem végeztem a dolgomat.”
– De egy-egy díj mégiscsak visszaigazolása annak, hogy jó úton jár, munkásságát értékelik mások is – vetettem közbe, hárítva szabadkozását.
A beszélgetés során számba vettük, hogy milyen elismeréseket kapott eddig Magyarországon.
– Ott kint kaptam meg a Szülőföldem Erdély díjat, ez volt az első – kezdi a felsorolást. – Utána következett a Szervátiusz Jenő-díj, majd a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje. Menet közben még az alkotótáborokban kaptam különböző megtisztelő díjakat, de az előbb felsoroltak a nagyobbak – jegyezte meg.
Hogy mégis melyik közülük a legkedvesebb? Hát sorra veszi valamennyit, s meg is indokolja:
– Az első, ami nagyon kedves volt, a Szülőföldem Erdély – kezdi újra a felsorolást. – Arra a pályázatra beküldött munkákon ki mertem mondani 1990-ben egy egész sor olyan dolgot, amit addig nem lehetett. A másik, számomra nagyon jelentős elismerés a Szervátiusz Jenő-díj, mert úgy érzem, hogy az mélységében megérintett, ugyanakkor gondolkodásmódomat, szűkszavúságomat tükrözi. Szervátiusz Jenő nagyon kedves tanárom volt, aki állandó jelleggel arra biztatott, hogy legyek szobrász – emlékezett.
Végül ismét a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét említette, „mert azt a magyar állam részéről kaptam”.
– A Magyar Örökség díj viszont azért nagyon fontos számomra, mert úgy érzem, hogy az általa elismert kimondott szó, megjelenített képi világ igenis magyar – hangsúlyozta a művész. – Félreértés ne essék, de Kodály, Bartók művészetéhez hasonlóan sikerült valami olyasmit kimondani, ami nem az ünnepnapokról, nem a hétközna­pokról, hanem az igazról szól – jegyezte meg Márton Árpád.
Nem véletlenül faggattam a magyarországi szakma vagy a magyar állami hivatalosságoktól kapott díjakról, ugyanis immár lassan száz éve, hogy a magyar nyelvterületen a történelmi események következtében a képzőművészet fejlődésének egysége megtört. Erdélyben sajátosan alakultak a dolgok, a két világháború között a magyar művészek többségét nevelő kolozsvári iskola megszűnt, Temesvárra költözött, a kicsi magyar világban, majd a két világháború után újjáéledt, de valós magyar–magyar művészi kapcsolatok nem voltak a rendszerváltásig.
– Véleményem szerint ezek a díjak azt jelzik, hogy adományozóik egységes magyar művészetben, nemzetben gondolkodnak… – indokoltam korábbi kérdéseimet.
– Valóban, ezek a díjak már a kezdetektől ezt jelezték – hagyta jóvá a művész. – Igen ám, de mi is a cselekvéseinkben nemzetben gondolkoztunk – még ha ez nem is került előtérbe! –, de 1974-ben, amikor Zöld Lajossal és Gaál Andrással együtt elindítottuk a gyergyószárhegyi alkotótábort, azt a terhet vettük vállunkra, hogy megpróbáljuk Nagybányát újraéleszteni. Azt a nagybányai művésztelepet, amely már annak előtte európai rangú művészeti iskola volt. Nem tudtuk, mi lesz belőle, de megpróbáltuk.
S beszámolt arról, hogy a szárhegyi Barátság alkotótábor évtizedeken keresztül működött, „s ott valami olyasmi történt, úgy érzem, hogy a század eleji és a század második felének művészeti irányzatai közötti folytonosságot megteremtettük”. Ez a hihetetlen dolog pedig évtizedeken keresztül működött.
– Hogy a gyűjtemény most olyan állapotban van, amilyenbe került, az már nem a mi felelősségünk. Remélem, még egyben van, nem szóródik szét – vetette közbe, majd folytatta eszmefuttatását.
Mint mondja, Banner Zoltán székely festőiskolaként tartja számon, de ő csíki iskoláról beszélne Márton Ferenc, Nagy István, Nagy Imre, majd Kovács Dénes és követőik kapcsán.
– Csíkban olyan helyzet alakult ki, hogy a mögöttünk álló nagyok egyetemes szempontból, a magyar művészet szempontjából és helyi szempontból is számottevőt alkottak: Nagy István az európai élvonalba tartozik, Márton Ferenc a hihetetlen tudásával olyat alkotott, amihez foghatót nem találni! Majd Kovács Dénessel bezárult a kör, ugyanis Nagy Imre – vagy Imre bácsi, ahogy emlegettük – nem az a típus volt, aki – remélem, ezért nem fog senki megharagudni! – neveljen, aki növendékeket vonzzon maga köré. Igen ám, de megérkezett Gaál András, pár év teltén idecsalt engem is, és akkor elkezdődött…
Óriási lehetőségnek tartja Márton Árpád, hogy hidat képezhetett kortársaival együtt, majd tanítványainak sokaságával a még egységes magyar művészeti térben alkotó elődök és az újból egységes magyar kulturális térben élő tanítványok között.
– Nekem óriási dolog volt az a lehetőség… – mondta.
Hogy árnyalja az elmondottakat, megjegyezte, hogy Nagy Imre a negyvenes években művésztelepet akart létrehozni Zsö­gödfürdőn, „még az építőanyagot is összegyűjtötte… Aba-Novák, Szőnyi, a római iskola képviselői közreműködésére számított”. De jött a világháború, „s még az összegyűjtött építőanyagot is mind elhordták”.
– Imre bácsi volt az, aki felvetette, hogy nem kellene egy művésztelepet létrehozni? S itt muszáj elmondanunk, hogy a szárhegyi művésztelep létrehozásának ötlete Imre bácsitól származik. Ő az első alkalommal pénzt is adományozott erre a célra, hogy indítsuk el. Ez mind zárójel, csak azért mondom el, mert lehet, soha az életben senki nem fogja ezt elmondani. Imre bácsit támadják állandó jelleggel…
– Bizonyára ez tüskés jelleméből is fakadt… – jegyeztem meg.
– Álljunk meg! A tüskebokrot csipkéivel együtt kell elfogadni! – figyelmeztetett a művész. – De gyönyörű a virága!
A szárhegyi tábor létrehozása kapcsán visszakanyarodunk az egységes magyar művészet témakörére.
– A magunk módján ez a célkitűzés tiszta volt számunkra – állítja. – Sokan szidják szegény Lajost, s rámondanak mindenfélét, de azért a táborért ő lejárt három kocsit… De az a lényeg, hogy elindított egy folyamatot, amely hihetetlen hagyaték létrehozását eredményezte.
Szó esik arról is, hogy korábban nem volt elismert, bevett státus Csíkban a művészé. Nagy Imre még afféle csodabogárnak számított, de a Gaál András és Márton Árpád által elindított erjedési folyamat meghonosította, elismertté tette a művészi hivatást, olyannyira, hogy ma már száznál több hivatásos képzőművész él itt.
– A szépet azonban szerették az emberek – cáfol rám a művész azzal, hogy felsorolja a városban működő amatőr köröket, csoportokat, amelyek olykor igen színvonalas kiállítással is jelentkeztek. – Körök működtek a Matematika–Fizika Líceumban, a pionírházban, de amatőr képzőművészköröket létesített Salló István, a kultúrház akkori igazgatója is.
Állítása igazának alátámasztására számol be Gál Ferenc csíksomolyói műgyűjtő áldásos tevékenységéről is.
– Gál Ferenc olyan gyűjteménnyel rendelkezett a két világháború közötti és a kicsi magyar világ idejéből, amit én úgy szoktam emlegetni, a csíki Louvre. Amikor ideérkeztem s szembesültem ezzel a gyűjteménnyel, nagyon elcsodálkoztam, mert addig még ilyet nem láttam: Aba-Novák, Szőnyi, Varga Nándor, Incze stb. egy helyen.
Mint mondja, ez a gyűjtemény mutatta meg itt helyben, hogy mi a minőség, mi a magyar úgy, hogy ugyanakkor egyetemes is. S megfogalmazta dilemmáit is: előtte voltak a nagy elődök, a székely klasszikusok, ott volt még Nagy Imre…, „s akkor ott maradtál te…”
– Hála Istennek, a főiskolán olyan tanáraim voltak – soha nem tudok elég hálás lenni nekik! –, mint Kádár Tibor vagy Miklóssy Gábor. Ez utóbbi negyedéven azt mondta: „Uraim, maguk ki fognak kerülni Kajántóröcsögére – ez volt a szavajárása –, és ott mit fognak csinálni? Tanítani fognak, s leírják magukat művészként. Úgy menjenek ki, s olyan formában fogalmazzák meg önmagukat, hogy legyen sok munkájuk, készítsenek kiállítást, s mutassák meg, hogy művészek, nem rajztanárok.” Ezt elraktároztam magamban, s úgy jöttem ide… Kiállítást hoztam össze egy hónapra rá, ahogy megérkeztem. Miklóssynak tökéletesen igaza volt abban, hogy ezáltal elfogadtak művésznek és rajztanárnak – hangsúlyozta Márton Árpád. – És a közeg, amit itt találtam, befogadott, maximálisan segített. Ennek köszönhetem mindazt, ami azóta velem történt.
S ha már magyar díjakról, a magyar művészeti élet egységéről esett szó, a festőművész még elmesélt egy kedves történetet.
– Annak idején lehetett kapni a csesztonsapkákat. Egyet én is vettem, úgy tűrtem fel, hogy Bocskai-sapkának tűnjön, s 1956-ban csokoládépapírból piros-fehér-zöld díszt készítettem rá, otthon jártamkor tűztem bele egy tollat, s ebben jártam. Azt hiszem, otthon még megvan…
Végezetül Márton Árpád kitért azokra is, akik társaságában átvette szombaton a Magyar Örökség díjat: Molnár Levente operaénekes tehetséggondozó művészetéért részesült az elismerésben, a budai várban könyvesboltot működtető Bakó Annamária irodalomközvetítő és könyves szolgálata elismeréseként vehette át a díjat, mint ahogy elismerést érdemelt Gyóni Géza költészete és patriotizmusa, Bogdán József vajdasági magyar papköltő szolgáló élete, Kovács Szilvia és az általa életre hívott, „A legszebb konyhakertek” mozgalom jövőnket szolgáló teljesítménye vagy a korábban említett Hubay Jenő zeneszerző iskolateremtő hegedűművészete.
Márton Árpád szombaton az Akadémia lépcsőit koptatta, Arany nyomdokain járt.

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.