Mostanság a világ

159

Van valami érdekes kettősség, ugyanakkor egy-két nem mindennapi lehetősége az írónak ebben a sorozatban. Az a nem közönséges lehetőségem, hogy minden alkalommal vagy szinte minden alkalommal eldönthetem, miről is írok, és közben úgy száguldozhatok a világban, ahogyan azt a lelkem és szellemem diktálja. Eltekintve azoktól a ritka esetektől, amikor egy rész terjedelme nem elégséges egy gondolati egység bemutatására, és azt kénytelen vagyok átvinni a következőbe, ezzel két szorosan összefüggő részt hozva létre, megvan a szabadságom, hogy a pillanatnyi hangulatom szerint döntsem el, miről is írok az illető héten, anélkül, hogy ezzel megtörném a sorozat bármilyen egységét. Most például két hét megszakítás után csak rajtam áll, mi mellett döntök.


Ám minden látszat ellenére, ez a helyzet mégsem olyan egyértelműen jó és könnyű, mint első nekifutásra tűnhet. Van ugyanis bennem jó adag hajlam a rendre, a gondolati, értelmi rendszerezésre. Szeretem összefüggéseiben látni a világot: a kicsiket is, meg azt a nagyot is, melyet összefogni bizony nem éppen egyszerű, bár mindannyiunknak vágya. És erre szükségünk is van. Vagy lenne. Mert a tájékozódásunkat segíti, amire szintén igen nagy szükségünk van. Különösen ebben a mai világban, ahol bizony igen-igen magunkra maradtunk az értelmezésekkel. Az információkban való tobzódásnak ez lévén az egyik legáldatlanabb következménye: amilyen bőséges az adatáradat, ugyanannyira ellentmondásos is. Minden ott az interneten, kattints csak rá, és máris tudod a választ, az adatot, az akármit – mondjuk. Aztán mikor megtesszük, ha nem vesszük azonnal komolyan az első találatot – a több tíz- vagy százezerből, esetleg millióból (!) – és szerencsére legtöbbször nem vesszük, akkor néhány kattintás és egy kis szemelgetés után rájövünk, hogy szinte semmit sem tudtunk meg biztosan az illető témáról. Hol vannak a régi szép idők, amikor egyszerűen fölnyúltunk a polcra és levettük a megfelelő szakkönyvet, lexikont, enciklopédiát, felütöttük, és máris tudtuk biztosan, a megfelelő kritikákkal együtt mindazt, amit az illető tárgyról tudni lehetett, tudni kellett és tudni érdemes volt. Ha meg több ismeretet szeretett volna megszerezni róla az ember fia, azaz jelen esetben az ember lánya, akkor a könyvészetben utánanézhetett, beszerezhette és tanulmányozhatta. Lehetett tudni, ki a szaktekintély egy témában, volt, akire-amire hivatkozni, és ez jelentett is valamit. Többek között a (szak)tekintély adta biztonságot. Amit mára már nem is illik kívánni vagy uram bocsá’ keresni, pedig a valóságban, hangosan vagy a lelke mélyén, most is arra vágyik a legdivatosabb, legelvetemültebb, korhű, gyökértelen, magát világpolgárnak aposztrofáló világcsavargó is. A bizonytalanságnak és az általa kiváltott szorongásnak a legbiztosabb ellenszere az átláthatóság, a szervezettség. Ezért van az, hogy az én fejemben a rendszer, és a minél átfogóbb világlátásra törekvő lelkem az egyszerre ok és következmény. És ezért van az is, hogy bár megvan az említett szabadságom, írhatnék minden héten teljesen ötletszerűen valamelyik kedvenc vagy épp ellenszenves tapasztalatomról, mégis igyekszem bizonyos logika mentén összefűzni az egyes részeket. Ezért fogom a kényszerszünet – ünnepek okán másképp megjelent pénteki, illetve meg sem jelent pénteki szám – után Budapest megidézésével folytatni. Teszem ezt azért is, mert ugye mostanság a Világ – értvén ezen elsősorban a Nyugatot – is velük foglalkozik, főváros és az ország, illetve lakói pedig előszeretettel velünk.
Nem lehet büntetlenül élni bizonyos események közepette és a megnyilatkozó ember, ha ember, akkor ilyenkor valamilyen módon színt vall. Mert ez így szép, így jó és helyes. Már ha vannak ilyen reminiszcenciái a múltból, amikor még tisztelték, becsülték a kiállást és a meggyőződés vállalását, amely ma – különösen mifelénk – a leszólás tárgya lett. Távol áll tőlem a politizálás, bár úgy gondolom, lenne néhány hasznosítható ötletem ezen a téren – is. Igaz, a legtöbben így gondolják: csak kerülnének oda, rendet teremtenének az országukban. Sőt: a világban is. Jómagam nem vállalkoznék ekkora feladatra, de lenne javaslatom arra, ki mit tehetne ez ügyben? Nálunk például egyszerűen öt ügyes, talpraesett, nem túl szegény, de nem is jómódú háziasszonyt javasolnék a kormány helyére. Olyat, aki menedzselni tudja négy-öttagú családját egy fizetésből és a kenyérre nem elég gyerekpénzből. Mert ha erre képes, akkor szép hazánkat is helyrerázhatná gazdaságilag.
Világviszonylatban igazán nem tudom, mit is lehetne tenni, de azt gondolom, hogy ha a valóságshow-kba, ostoba játékokba, szappanoperákba, újabbnál újabb, elképesztőnél elképesztőbb divatparádékba, fegyverkezésbe és hasonlókba vert irdatlan mennyiségű pénzt a harmadik világ megsegítésére fordítanák, a Krőzusok pedig egy-két évig a bevételüket szintén odaadnák – talán már el lehetne ott indítani valamit, helyettük. Ami pedig az anyaországot illeti, azt hiszem, hogy ott nekem most nem lenne teendőm. A kép tiszta, a népakarat – velem együtt – pontosan jelezte, mit szeretne. Nincs miért javaslatokkal háborgatnom őket.
Ám ha már erről szó került, azt el kell mondanom, hogy én sosem szerettem a demokráciát. Ez is a sok elvetemültségem egyike. Mert azt érdemes lenne tisztázni, hogy az athéni demokrácia, amelyre hivatkozni szoktak, az egészen másképp festett, mint a mai. Annak bemutatása, hogy mit is tartok jónak, meghaladja ennek a sorozatnak a kereteit. Azt ellenben egyszerűen közölhetem, hogy én alkatilag liberális vagyok, a szó klasszikus értelmében. Ennek az attitűdnek alapjában nem sok köze van a ma dívó neoliberalizmus, vagy magyar nyelvterületen kissé ellentmondásosan balliberálissá keresztelt eszmeiséghez, pontosabban ahhoz a korszellemhez, amely liberálisnak nevezi magát. De ez megint egy másik nagy téma. A fontos az, hogy ezzel együtt vagy ennek ellenére tisztelem a demokráciát és vívmányait, melyek lehetővé teszik, hogy mi magunk küldjük oda az embereinket, hogy törvényeket hozzanak és kormányozzák az országot. Ami eddig szép és jó. De választani csak abból lehet, ami van. Vagyis a demokrácia is hozott anyagból dolgozik.
Végül hadd tegyem hozzá – ha ezt a részt ilyen „ideológiai alapozásra” fordítottam, hogy én az időm kezdetén roppant kozmopolitának és nagyon européernek indultam. Aztán épp az utazásaim, a kinyílt világ, a vágyott országok megtapasztalása rakott rendet a fejemben, rombolta le illúzióimat, épített másokat helyette és tett visszavonhatatlanul és eltántoríthatatlanul magyarrá.

Albert Ildikó

A cikk a Hargita Népe április 13-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.