Mindennapok utazásai

Bőröndnapló 70.

122

A bőröndöm ezen a nyáron a tárolóhelyen pihent, mert sehova sem utaztam. De rövidesen előkerül. Az a szokásom ugyanis, hogy már egy-két hónappal az indulásom előtt, a bőröndöt a hálószobában helyezem el, ahol a ruhás- és cipősszekrények is vannak, és lassan gyűjtögetem bele a vinnivalókat. Menet közben, ahogy öltözködöm vagy valamit keresek a szekrényben, esetleg rendet rakok az amúgy csak nagyvonalúan betett blúzok, gyorsan vállfára akasztott szoknyák, ruhák és blézerek vagy a bedobált cipők között, melyeknek dobozai ilyenkor üresen tátonganak, kezembe kerül és felhívja magára a figyelmem egy-egy jól kihasználható ruhadarab, egy szinte elfeledett, de végtelenül kényelmes cipő, nadrágok, amelyekből mindig nehéz választanom, mert sok van, de inkább csak utazáskor viselem őket, ezért mindig sokat vacillálok, míg kiválogatom azokat, amiket muszáj vinnem az olyan alkalmakra, amikor a szoknya nem alkalmas viselet. Nem szeretek nadrágot hordani. Különös odafigyelést és válogatást igényelnek az egzotikus útjaim, mert ilyenkor nagyon sokféle szempontot kell összeegyeztetnem. Ezekre rendszerint késő ősszel vagy (kora) tavasszal indulok olyan országokba, ahol olyankor dúl a nyár. Itthon már vagy még nemcsak hideg van, de hóra is lehet számítani. Ráadásul szinte mindig néhány napot Budapesten is töltök, ahol nemcsak a barátaimmal találkozom, hanem kiállítás, ha lehet, minden este színház és opera vagy koncert van műsoron. Én pedig bizonyos értelemben régi vágású vagyok a megjelenés terén: a művészetet és a művészeket becsülöm, amit az elegáns öltözettel és viselkedéssel jó kinyilvánítani. Lehet, hogy a demokrácia, globalizáció, a korszellem vagy ki tudja, kicsoda-micsoda azt gondolja, hogy ez már idejét múlta, de én csak így érzem jól magam. Ezért szoktam olyan hosszasan foglalkozni a ruháim előzetes gyűjtésével, amelyeket aztán az indulás közeledtével még egyszer átforgatok, és akkor már csak azok maradnak a bőröndben, amiket viszek is magammal.
Ám ha ez a folyamat még nem is kezdődött el – legközelebb ugyanis csak november közepén hagyom el kontinensünket –, az eszmei bőröndömben, amiből az írások születnek, ott lapulnak a mindennapok utazásai. Mert rövid út vezet naponta a kórházig, mégis mindennap legalább egy, de gyakran több megírandó történetbe, jelenetbe, gesztusba és sok egyébbe botlom, mert ugye tudjuk már a régi nagyoktól – vagy nem is nagyoktól? –, hogy a téma az úton (utcán) hever. Mellesleg külön érdekesség, hogy nem tudtam e szólás eredetére bukkanni. Aztán rengeteg ötletet kapok a telken, ahol legtöbbször csak bambán nézek ki a fejemből, ami annyira jólesik, hogy alig merem elmondani. Mert különben eléggé gáz – hogy divatos fordulattal éljek – ez az állapot mai rohanósra fogott világunkban. Mi az, hogy csak bambulok néha egy egész hétvégén? Na jó, egy keveset összeszedegetek a házikóban, teraszon, ahol ugyebár egész héten csak férfiember garázdálkodik vagy gazdálkodik (?), és ez meglátszik, nagyon is meglátszik, néha bosszantóan is, de akinek kell férj, az viselje a következményeit. Ezt már régóta mondogatom. Nemcsak magamnak.

De mindenféle bőröndcsecsebecsével szolgálnak a vendégeim is, akiket nagyon szeretek, hisz csakis ezért tehetik lábukat a telekre vagy az otthonunkba, mert aki oda bebocsátást nyer, az rossz ember nem lehet. Meg buta sem. Apropó butaság. Tudom, hogy sokakat irritál a téma, de én úgy döntöttem, hogy erről is, meg sok más kellemetlennek tartottról is írok, szólok, mindig és mindenhol, amikor és ahol jónak vagy szükségesnek látom. A vendég s minden más ismerős, munkatárs, páciens, kliens, akárki, akivel valamiért szót váltok, kötelező módon gondolatokat ébreszt bennem, és ez a fontos, akkor is, ha ez fordítva nem mindig és nem föltétlenül igaz.

Végül pedig az olvasmányaim is mind felérnek a legizgalmasabb utazással. És most megint ezeknél kötök ki, ha már előző alkalommal úgy belelendültem. Történt ugyanis, hogy amikor úgy döntöttem, kis pihenőt tartok a gyors iramban falt japán irodalom fogyasztásában, rövid gondolkozás után két kötetet vettem le a polcról, abból a körülbelül száz – igen, írd és mond száz! – kötetből, amelyek a könyvtáramban sorakoznak és figyelmemre várnak. Megvan ez a rossz, viszonylag új keletű, alig néhány éves, szokásom, sok másik mellett, hogy amikor egy szerző vagy egy könyv valamiért felkelti az érdeklődésem, azt azonnal megrendelem és igyekszem is minél hamarabb elolvasni. Ha nagyon tetszik, akkor az író más műveit is összegyűjtöm, azokra rendszerint később kerül sor, bár vannak kivételek. Ilyen volt például Baricco: a Selyem után még hét regényét olvastam el – ha szabad regénynek nevezni azokat az irodalmi-filozófiai csodákat, amiket alkot – megállás nélkül, és csak akkor éreztem úgy, hogy váltanom kell. Bolanóval folytattam, a 2666-tal. Majd Murakami Haruki, Paul Auster és Ishiguro következett, szintén több regénnyel mindegyikük, de az egyáltalán nem egyértelmű számomra most sem, miért épp Ishiguro kapta meg a Nobel-díjat, és egyik sem a többiek közül, akikhez még Margaret Atwood, Donna Tartt meg Ulickaja is társult régebb, szintén az éjjel-nappal stílusban.

Ahogy végigszaladok a felsorolásomon, eszembe jut Bartis Attila is, meg az Egy dadogás története és valamivel régebb a Kitömött barbár, melyek ugyanazt a revelációszerű tetszést váltották ki, mint a világirodalmi kedvencek. És Gárdos Péter Hajnali láz című, szülei történetéből ihletett, későn, 62 évesen írt első regénye.
Ilyen előzmények után akartam lecserélni a japán szerzőket valami másra, és vettem végül lelkesen kézbe olyan két héttel ezelőtt, egyelőre lemondva Ayn Rand klasszikusnak számító könyvéről, Az ősforrásról, Knausgard sokat emlegetett önéletrajzi regényfolyamának, a Harcomnak az első kötetét, a Halált. Nem tudom, mire számítottam? Illetve tudom. Arra a bizonyos döbbenetre, mely mostanában olyan sokszor olyan jó érzéssel töltött el, hogy igen, ez igen, így írni tudni kell. Becsületesen átrágtam magam 182 oldalon, és egye türelmetlenebb lettem. És még valamit éreztem, aztán már gondoltam is: nekem túl sok, hogy egyszerűen elolvassam percről percre egy ember – még akkor is, ha az Knausgard – legegyszerűbb, mindennapi cselekvéseit. Nekem nincs erre időm. Elismerem, érdekes, kitárulkozó, mindent megmutat, persze, hogy jól ír, de nekem ez most túl sok. Nem végleg tettem le. Egyszer biztosan majd elő fogom venni. De most megint Margaret Atwoodot olvasok, a Guvat és Gazellát. És remélem, hogy a jövőnk kevésbé szomorú, mint amilyet jósol.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek