Mi jöhet még?

47

„Az időnek egyetlen oka van: minden nem történhet egyszerre.”
(Albert Einstein)

Bármennyire hihetetlen, én is voltam gyerek. Én is fújtam fűzfasípot, s ha nem is szilaj nádparipán, de hintalovon magam is lovagoltam itt, ezen a tájon. Képzelődtem, majd én rúgom a bajnokcsapat győztes gólját; leszek törvénybíró, és példásan megbüntetem a rossz bácsikat (átok játok és kájhozat). Édesapám aztán megnyugtatott: ne táplálj hiú ábrándokat, az leszel majd, amit eszed, erőd és szorgalmad által meg tudsz valósítani, semmivel sem több.
Életem alkonyán elmondhatom, sok tudnivalót gyűjtöttem, erőben sem volt hiány, s ha egy kis szorgalommal is párosul, ki tudja?
Az élet úgy hozta, igen sokat voltam idős emberek társaságában, messzemenően tiszteltem őket, és szájtátva hallgattam elbeszéléseiket. A központi téma mindig a háború volt. Ma is őrzöm Részegh Viki bácsi, Pap Károly bácsi, Helwig Vili bácsi, Bartha Géza bácsi emlékét, akik soha nem fogytak ki első világháborús emlékeikből. „Kimegyek a doberdói harctérre…” – énekelték. „Csak egy éjszakára küldjétek el őket” – írta Gyóni Géza a harctérről. Bartha Géza bácsi mesélte (aki civilben s majd a fronton is borbélymester volt): A lövészárokban leült a tábornok, hogy gyorsan borotváljam meg. Be is szappanoztam, odábbléptem pár lépésre, hogy fenjem meg a borotvát. Amikor ezzel megvoltam, már nem volt mit megborotválni, hisz egy srapnel elvitte a tábornok fejét. Falusi kocsmában is a háború volt a téma. „Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám?” Tudod-e, komám, Udinét három nap s három éjjel lőttük. Mire egy borízű hang a sarokból: Ejsze, Udi nem volt otthon?
Lassan a mesélők is mind elmentek, de már itt is volt a második háború: Don-kanyar, Második magyar hadsereg, 200 ezer magyar honvéd, –40 Celsius-fok, akadozó utánpótlás, kitartás az utolsó csepp vérig. Idehaza is nélkülözés, mindent a frontra a fázó, éhező katonáknak kellett küldeni. A holmi műrostos lett, a vaj vajolin, a tojás tojolin, de volt sok hazafias vers és ének. Karády Katalin kiment a frontra és énekelt a katonáknak: Jóska lelkem, én édes vitézem; Tintaceruzával írott tábori levél; Muszka földön lassan jár a posta; ott, ahol a Dnyeszter vize fut stb. Évek múltán is énekeltük ezeket. Utcán, kocsmában, munkahelyen mindenki a háborús élményeiről mesélt. Számtalan édesanya siratta férjét, gyermekét, testvérét. Az én nagyanyám két legkisebb fiát negyven éven át, haláláig siratta. Soha nem tudtuk meg, mi lett velük, hol alusszák örök álmukat. Azt is tudomásul kellett vennünk, hogy a doni hadsereg főparancsnokát, Jóni Gusztáv tábornokot, akit egyébként szerettek a katonái, idehaza felakasztották. Helyettese, Stumm Marcell, akinek fagyás miatt mindkét lábát leamputálták odakinn, Isten tudja, hogy, de hazatért és nem esett bántódása. Az oroszok marasztalták ugyan, nehogy otthon ő is úgy járjon, mint egykori főnöke.
Hírlett, hogy egy polgártársuk a hadifogságban úgy döntött, hogy márpedig megpróbálja a szökést. Fogott egy vedret és elindult. Ha megkérdezték, hová megy, azt mondta, vízért. Hosszas viszontagságok után a határnál egy orosz igyitye rúgta fenéken. Csak ő vette észre, hogy a vedernek nincs is feneke. Neki legalább volt két jó lába. Kedves emlékű munkatársam, akit szibériai fogságra ítéltek, mesélte: Egy zimankós este természetes szükségletének végzése közben az egyik anyaországi fogolytársam elkezdett hahotázni. Gondoltam, meghibbant szegény, hiszen nem lett volna ez az első eset. Aztán a nevető elmondta, gyerekkorában az anyjuk szidta őket, menjenek messzébb, ne tojjanak a ház elé. Na, mi jól eljövénk.
*
A minap kórházba kerültem. A kórteremben már volt négy idős ember. Ők már összebarátkoztak, csendesen beszélgettek. Egyikük nem győzte hangoztatni, hogy itt ő a legidősebb. Hegyeztem hallókészülékem, vártam a háborús élményeket. Semmi. Csak a kollektív gazdaság, a párttitkár és ilyenek. Elgondolkoztam, én akkor 10 éves lehettem, ők most 70-75 évesek, vagyis akkor születtek. Ha tudtak is valamit a világégésről, azt ők is az öregektől hallották. Emlékek, vidámak, szomorúak, mint minden általában.
Néhány nap múlva engem kiengedtek a kórházból. Elbúcsúztam és gyógyulást kívántam a betegtársaknak. A kórterem ajtajából még visszaszóltam: Most már tényleg ön lehet a legöregebb.

Kopacz Zoltán, Csíkszereda

Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek