Lövéte – formát kereső község

Bánja-e a székely? (3.)

956

Egyértelmű, hogy ez a település a kezdeti években erősen megsínylette a rendszerváltozást, hiszen a környéken működő bányák – Lövétebánya, Hargitafürdő – bezárása után a szentegyházi vasüzem is csődbe ment. A kilencvenes években egyrészt a viszonylag fiatalon nyugdíjazott vagy tartósan munka nélkül maradt férfiak, másrészt a pályakezdők kényszerültek arra, hogy külföldön keressenek megélhetést. Magyarországon – főként Budapesten – több százan telepedtek le. Mivel sok esetben a családalapítás és az otthonteremtés külföldön történt, a jelenség érzékelhető volt a helyi demográfiai adatokban is.

Lövéte madártávlatból. Megtorpanások és jövőkeresés Fotó: Egyed József

Lövétét a családi összetartás, a sokgyermekes, többgenerációs együttélés jellemezte korábban: 1910-ben 3434-en lakták, s a növekedési tendencia az első világháborút követően sem torpant meg – 3581 (1930), 3801 (1940), 3961 (1956), 4267 (1966), 4283 (1977) –, hogy aztán 1992-re 3841, majd 2002-ben 3523 főre csökkenjen, majd 3439-re a legutóbbi népszámláláskor (2011). Ma 3301 ember lakja (2019. június). Az ezredfordulót követően is gyakori ugyan a vendégmunka, de jobbára átmeneti jellegű, és a megszerzett pénz, illetve a tudás idehaza hasznosul. Pillanatnyilag – a polgármesteri hivataltól származó adat szerint – 320-an tartózkodnak külföldön munka miatt ideiglenes jelleggel. A közeli városokba – Szentegyháza, Székelyudvarhely, Csíkszereda – 170-en ingáznak. A rendszerváltás után összesen 180 új házra adtak ki építkezési engedélyt. A háztartások száma 1284.
A település mondhatni exponenciálisan változó képén markánsan látszik a sokféle hatás. Vannak pozitív, ám negatív előjelű folyamatok egyaránt.
Hadd ejtsünk itt még néhány szót a látható vállalkozói kedvről is, hiszen 131 magáncég van, amelyek a kereskedelem, a kőkitermelés, a teher- és személyszállítás, az építőipar, a mezőgazdaság, a különböző szolgáltatások és a vendéglátás terén tevékenykednek. Mivel az idősebb generáció korábban a vasiparban és a bányákban dolgozott, ez a korosztály tisztességes nyugdíjjal rendelkezik. Az aktív korúak pedig idehaza vagy külföldi forrásokból teremtenek egzisztenciát, nincsenek köztük hátrányos helyzetű vagy elszegényedett rétegek. És „cigányprobléma” sincs, hiszen a cigány családok hosszú generációk óta beilleszkedtek a székelyek közé, sem nyelvileg, sem kulturálisan nem különülnek el.
Annak ellenére, hogy Ki­ruly­fürdő – amelynek állandó lakossága ma 40 fő alatti – is része, egytelepüléses községként tartjuk számon. Északon Szentegyházával, délen Homoródalmással szomszédos. Halmazos településszerkezet jellemzi. Az utcák, a telektömbök rendszertelen kuszaságban állnak, amely egyrészt a földrajzi adottságokkal, másrészt a túlnépesedéssel magyarázható. Kivételt képeznek a két faluvégen elhelyezkedő új falurészek, amelyek a földcsuszamlások után (1913, 1970) jöttek létre. Pósfalu, Tófalva és az Újnegyed immár lapályosabb területen, nagyobb telkeken létrejött utcák és családi házak, gazdaságok sorát foglalja magában.

A hely erőforrásai
A község jelentős természeti erőforrásokkal rendelkezik. Ami az erdőgazdálkodást illeti, a helyi közbirtokosság a jelentős vagyont (2380 ha erdő, 1650 ha legelő) ésszerűen használja, nemcsak a lakosságot látja el tűzifával, hanem műfát is termeltet, illetve telepít is. Hozzáláttak egy SAPARD-pályázat segítségével (a projekt futamideje 2011–2014 között volt) 50 hektár gyenge minőségű legelő beerdősítéséhez. Arra is teremtettek lehetőséget, hogy alkalmanként jelentős összegekkel támogassák a helyi beruházásokat, a templom és a népiskola felújítását, illetve a helyi közművelődési és sportegyesületeket.
Ami az altalajban rejlő sókész­letet illeti, annak kitermelése várat magára, hiszen ez állami hatáskörbe tartozik. A szakemberek véleménye szerint a kitermelése a sókőzet vékonysága miatt nem lenne gazdaságos. Viszont a felszíni sós források lakossági felhasználása töretlen. Ugyancsak szünetel a korábban több helyen (Hargita-liget vagy Festőborvíz, Székely Szeltersz) folytatott borvízpalackozás is. Lövéte közigazgatási területén mintegy tizenöt ásványvízforrás tanúskodik a vulkanikus tevékenységről, ezek egy része a Kis-Homoród folyása mentén, a falu közvetlen közelében található (Dobogó, Lobogó, Bányatelep), más része mintegy 6-8 km távolságban, a Vargyas-völgyében (Délő, Bélmező, Székely Szeltersz, Nádasszék), illetve a Tolvajos-patak mentén (Hargita-liget vagy Festős, Kiruly). Korábban a község határában Kamilla, Székely Szeltersz, valamint Hargita gyöngye néven forgalmaztak palackozott ásványvizeket. Ha palackozóüzemet telepítenének, akkor ezek a szép nevek az anyagi haszon mellett akár olyan márkákká léphetnének elő ismét, amelyek az egész Székelyföldet népszerűsíthetnék. Kialakulóban volt itt a fürdőélet is, amely az 1948-as államosítást követően megtorpant, de 1990 után sem kapott lendületet. Ma egy vállalkozó működteti igen szerény körülmények között a Nádasszéki-fürdőt.
Jelen pillanatban két olyan termék van, amely lövétei sajátosság. Ilyen a lövétei házikenyér, amely 2005-ben jelent meg a piacon mint lövétei pityókás kenyér a Lövétebányán működő Silvimex pékség termékeként (a cég 2010-ben elnyerte a Székely termék védjegy használatának jogát is erre a kenyérre). Ugyancsak Lövétebányán nemrég Lövétei Szódavíz néven, egy borvízforrás befogásával annak palackozáshoz fogtak. Forgalmazza a szentegyházi Kovács család kereskedelmi társasága.
A kitörési pont az ásványvizekben és a gyógyfürdőkben, az ehhez kapcsolható idegenforgalomban keresendő, amelyhez rövid kereskedelmi láncban a helyi gazdálkodók szolgáltatnák az itt megtermelt élelmiszereket.
A szarvasmarhatartás jelentős, ehhez komoly takarmánytermelés társul, a konyhakerti zöldségek és fűszernövények mellett a mezőn csak burgonyát termelnek, az egyéb kultúrákat azonban az utóbbi években elhagyták. Lövéte határa 10 227 ha, amelyből szántó 203, kaszáló 5217, erdő 2487 ha, míg 262 hektár terméketlen.

Hagyomány és 21. századi építkezés
A központi állami rendelkezések, a gyakori tűzvészek is hozzájárultak a falukép alakulásához, illetve a Szászföldön gyakorolt téglából és mészkőből való építkezési szokások ugyancsak hatottak a 18–19. század folyamán az itteni népi építészetre. A régi házak túlnyomó többségét 1940 előtt – mintegy 80% – kőből és fából készítették. A terepadottságoknak megfelelően többnyire részben vagy egészen alápincézett hajlékok, amelyek mindkét szinten kettős vagy hármas osztatúak, lehetőséget biztosítva a két- vagy háromgenerációs együttélésre. Ritkán kőből, többnyire fából készültek a sütőházak és a nyári konyhák, illetve azok a toldások, „horizontális” fejlesztések, amelyek a megnövekedett családok igényeit voltak hivatottak kielégíteni. A fából épült csűrök rendszerint – a rendelkezésre álló bőséges nyersanyag jóvoltából – hagyományos szerkezetűek, a Hargita-Hegyalja településein (Nagyoláhfalu/Szent­keresztbánya, Kápolnásfalu, Máré­falva, Zetelaka) elterjedt sémákat követik. A faragott székelykapu elég gyakori volt a faluban, annál ritkábban készítettek téglából vagy kőből rakott kaput az udvarok elé, amelyeket rendszerint az utcafronton egybeépítettek, „odaragasztottak” a lakóházhoz. Ez a megoldás azonban elsősorban a Homoródmente délibb településeire jellemző, amely ily módon egységes „szászos” karaktert adott Homoródmentének. A 19. század végére jószerével eltűnt a zsúp- és a zsindelyfedés, helyét a hódfarkú, a pikkely-, majd a szalagcserép vette át. A cseréptetős megoldást elsősorban biztonsági okokkal magyarázzuk. Ugyancsak általánosnak mondható a téglakémények kialakítása is a 19. század végétől, amelyek létrehozása ugyancsak helyi szabályozás, sőt a község politikai részéről érkező elvárás és támogatás révén valósult meg egykor.
Az 1970-es évektől kialakuló „új negyed stílus”, illetve a megváltozott építkezési kedv jelentős változásokat hozott a falu arculatában. Ekkor már a tégla a fő alapanyag, divatba jön az ikerablakos, az utca felé hosszában elhelyezett ház, amelyet rendszerint cseréppel, nagyon ritkán hullámpalával fednek és színesre vakolnak. Nem csupán „regáti minták”, hanem érdekes módon Vasarely-motívumok is felbukkannak egyiken-másikon.
Nyilvánvaló, hogy a szocializmusban voltak általános elvárások is, amelyek országos szinten igyekeztek megszabni, hogy mit és mekkorát építhetett a nép. Ilyen szempontból is faluképromboló volt az „átkos”. Ezekhez a bennvalókhoz még mindig hozzátarozott a csűrsor, hiszen a lakóik kétlaki életet éltek: ingáztak a munkahelyükre, és munka után gazdálkodtak, így egészítve ki a fizetésüket.
Mihály Dénes polgármester közlése szerint pillanatnyilag 5 autentikus bennvalót találunk a faluban – amelyhez „nem nyúltak hozzá” –, viszont megfelelő hozzáállással legalább 30 régi építésű ház könnyen visszaállítható lenne. Érdekes és friss jelenséget figyelhettünk meg legutóbb a népiskola környezetében, ahol három szép régi kőház esetében példaértékű friss beavatkozás történt, történik. Ez azt is jelezheti, hogy a tulajdonosok igazodni szeretnének az egyházi épületekhez, azok hagyománytisztelő és kiváló ízlésről árulkodó külleméhez.
A rendszer megváltozása az építkezési stílus szabadosságát hozta. Egyrészt igény volt a vertikális terjeszkedésre – emelet ráépítése a régire, tetőtér kialakítása –, másrészt pedig megjelent a falusi kereskedő, szolgáltató, aki boltot nyitott az utca felőli részen, illetve a mezőgazdasági vállalkozó, aki kénytelen volt az udvarán kocsiszínt, műhelyt építeni, vagy úgy megbontani a kerítést, a ház, esetleg az csűr falát, hogy „üzemi” bejáratot vagy tárolási lehetőséget teremtsen haszongépjárművei számára. Kezdetét vette az esetleges és teljesen eklektikus anyag- és színhasználat, amely a szivárvány teljes spektrumát kínálja, s a lehető legrafináltabb mesterséges kövek és műanyagok által testesül meg és mutatkozik. Ez a folyamat ma is tart, bár az okozott károk mellett ma már itt-ott pozitív és követendő példák mutatkoznak a magánépítkezések és -felújítások terén is.

Simó Márton
Folytatjuk

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek