Lopás, közösség, társadalom

347

A csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó számos kötetet jelentetett meg a társadalomtudományok terén. Ebbe a sorba illeszkedik Gagyi József Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom című kötete is.

A szerző kiindulópontja könyve megírásakor: a jobbágyfalvi Balogh Pali bácsi három története a lopásról, hogy majd ezek mentén értelmezhesse azt a kijelentést, hogy a lopást megtanulták, mert „rá voltak kényszerítve”. Vizsgálja a történeti átalakulás néhány, egy régióra, a Székelyföldre korlátozódó mozzanatát, a romániai kollektivizálás befejezésének jelenségeit és annak néhány közvetlen következményét. Ezután a lopást mint kooperációs formát tekinti és járja körül, majd megnézi „a lopás a kollektívvel kezdődött” általánosan elterjedt kijelentés érvényességét, a falusi környezetben, a huszadik században a tulajdon mivoltára, védelmére és megrövidítésére vonatkozó elképzeléseket és valóságot, meg mindennek az újrakonstruálását az állami kényszer nyomán történő tulajdonváltás után. A társadalmi átalakulás általános kereteként a modernizációt jelöli meg, és ebben a folyamatban keresi a lopáshoz való viszony új társadalmi jelentéseit. Kitér a szocialista tulajdon közgazdasági felfogására, majd a lopásnak tagadhatatlanul pozitív társadalmi szerepet betöltő formájáról, a szakralitást is hordozó rituális lopásról készít áttekintést.
A lopásnak a kollektív gazdaságban volt egy legitimáló, szakrális alapeleme. Ellenállás is volt, persze, része az „alkalmazkodó ellenállásnak”, de minden cselekedetet keretezett az az elképzelés, az a hit, az a transzcendens vonatkozás, hogy „ha újra a saját földünkön gazdálkodhatnánk, akkor”. Akkor visszatérne a tulajdonunk adta biztonságunk, autonómiánk, szabadságunk, identitásunk. Akkor megint ugyanaz a szolidáris és egységes közösség lennénk, mint azelőtt. Akkor újra érvényesülne a „nem vett, inkább vitt” törvénye, meg a „gereblye törvénye”. Akkor újra lennének „rendes családok”, amelyekben „van minden”, újra lennének az ismerős-kedves tájjá visszaváltozó határban fütyörésző-danolászó boldog emberek, újra visszaállna a Rend. Akkor, végre, akkor újra egy lenne a kettéhasadt erkölcs, megszűnne a lopás is, hiszen akkor már nem lennének ráutalva. A Rend vállalt/elfogadott kristályszerkezeteiben visszaállna a világuk megnyugtató, időtlen, kozmikus biztonsága: szakralitása. Évtizedekig ebben a hitben cselekedtek, éltek, reméltek a kollektivizált falu emberei.
Eljött a szocialistának mondott rendszer bukása, eljött a dekollektivizáció, eljött az a pillanat, amikor újra gazdálkodni kezdtek – és ezzel eljött az igazság pillanata is. Lett restitúció, lett EU-csatlakozás – de nem az lett, távolról sem lett az a Rend, mint amire vártak. Nem lett újra ugyanolyan társadalmi szolidaritás, béke, közjó, mint amit elvesztettek, amit olyan sokáig vártak-reméltek, mint ami (társadalmilag szerveződő emlékeikben, vagyis szimbolikus valóságukban) a klasszikus kor­szakban volt. Nem is lehetett. De ennek beismerése, ez a megvilágosodás megszüntetett minden mitikus viszonyteremtést, szakrális keretezést. Már nem kellett ellenállni, lázadni, de nem lehetett tovább reménykedni, önmagukat hitegetni sem. Új világ új gondjaitól súlyosan és a visszakapott földhöz ragadtan jutottak el a felismeréshez: újra gazdálkodnak, de most más van, nincs „akkor”. Loptak, mert rá voltak szorulva, túlélték, de nem lettek hősök, nem lettek győztesek, csak azzal a csupasz, profán ténnyel kellett az új helyzetben szembesüljenek, hogy az ő Rendjük, reményeik végleg szétfoszlottak, az idő/a változások visszaforgathatatlanok. Még esetleg a rituális lopásoknak, akárcsak a világháborús katonatörténeteknek, előkelő, szép helye van az egyéni, meg a kollektív emlékezetben.
Nem állt vissza sem a világ (világuk) mindennapi, sem szakrális Rendje. Újra saját földjük, birtokuk lett, de nem lettek újra saját földjükön állva saját univerzumuk középpontjába visszaálló parasztok. Voltak felemelő pillanatok, de azok hamar elmúltak: egy kisbaconi, idős és beteg parasztember arra a kérdésre, hogy miért kéri vissza a saját földjét, azt válaszolta: „Kiviszek egy kicsiszéket, leülök az én földemre, és akkor úgy érzem majd, hogy a földem fölött az ég is az enyém.” De hát ezek pillanatok voltak csak, hiszen ő is, generációjának a tagja is rövidesen, a földjét és egét is hátrahagyva, a sír sötétjében lelte meg az öröklétet.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.