Lokális cirkusztól a globálisig

115

Rengeteg örvendetes és bosszantó esemény történik mostanában. Ahelyett, hogy örvendeznénk a fogyasztói társadalom és a demokrácia áldásainak, s igyekeznénk azok átkos hatásait kiküszöbölni, és tudatosan élni, mindenféle igazi és műbalhék terelik el a figyelmünket. Kisebbségi problémáink. A többségi nemzettel vívott temetői útóvédharcok. A már-már paródiába illő perpatvarok, amikor felelőtlen civilek, állami és egyházi elöljárók beengedik a csőcseléket a békés emlékezés honába. Amikor a pápa köntösét cenzúrázzák és megvezetik a mioritikus tájban és Transzilvániában. Amikor imádkozó nemzettársainkat büntetik temetőgyalázásért a randalírozók helyett a csend őrei. És sok más. Idestova harminc esztendeje alakulunk. A rést már felfedeztük, sötét vágányon száguldunk, de a fényt, amely ígérkezne az alagút végén, még nem. Ilyet csak szakirodalomban olvastunk.   

Holott az európai túlfogyasztás napja idén május 10-re esett, a globálisé pedig úgy néz ki, hogy már júliusban be fog következni. Számunkra. És a stadionok fociultrái számára is, akiket bermuda-gatyában, aktív hangfalakkal a vállukon csődítettek be nemrég temetőkapun s annak kerítésén. Nem hinném, hogy torz nemzeti túlfűtöttségükben, fasisztoid karlendítéseik szüneteiben egy másodpercig is gondoltak volna arra – miközben a múltunkat lopva tapostak a sírokon –, hogy ők már a jövőben élnek, s most azt csalják, elhazudják maguknak azt az időt, amelyben fiaiknak, majd unokáiknak kellene élniük. Környezettudatosság és a múltban lezajlott események valós ismerete birtokában. Nyilván. 

Azt mondja egy szociológus ismerősöm, hogy sokkal jobb lenne a világ és ígéretesebb a jövő, ha a világ mostani vezetőit és a dúsgazdag embereket, akik emberek sok százmilliós tömegét mozgató gazdasági potenciált birtokolnak, megfosztanánk a szabad és felelős cselekvés lehetőségétől, s munkatáborokba kényszerítenénk őket, ahol igen szerény és szigorúan ellenőrzött körülmények közepette kereshetnék meg a betevőt, és a munka szüneteiben elgondolkodhatnának önnön szűkebb és tágabb világuk dolgain. Akkor talán ígéretesebben alakulna a jövő. Nyilvánvaló, hogy időnként vissza kellene őket engedni a kormányrudakhoz, de talán megfontoltabbak lennének. Ha mégsem, akkor elfogulatlan bizottságok is tönkretehetnék nyugodtan a széles, de egyre szűkebb világot.

Éppenséggel most Csíkszentmihályi Mihály elméletei foglalkoztatnak, aki a globális jelenségeket vizsgálja, s a szórásban mi is benne vagyunk. Nem konkrétan, nem kizárólagosan. De mindenképp. S mintha érteném.

Létezik az Európai Bizottságnál egy olyan 2010-es tanulmány, amely Európa befogadóképességét vizsgálja. Az írják az okosok, hogy az öreg kontinensen 3,8 milliárdot képesek ellátni csak a huszonhetek (akkor még Nagy-Britannia benne volt a szórásban). A németek így 192 millió jóléti menekültet lennének kénytelenek örök vendégségre befogadni. Így Románia lakossága tízszeresére (215 millió), Magyarországé mintegy nyolcszorosára növekedne (83 millió), a legdrasztikusabb népességnövekedést talán Bulgáriának kellene elszenvednie (ott 104 millió embert kívánnak elhelyezni), de a lakosság arányához képest talán Észtország szívna leginkább, hiszen ott pillanatnyilag alig él 1,5 millió helyi polgár, de 43,5 milliósra kívánnák növelni a jövőben a lakosságot. Múlt év decemberében a marokkói ENSZ-konferencia is témául tűzte ki, csakhogy ebből a folyamatból – mármint a menekültügyi paktum előkészítéséből – kilépett az Egyesült Államok, Ausztrália, Magyarország, majd Svájc, Csehország, Lengyelország, Izrael, Olaszország, Szlovákia, Bulgária és Lettország is. 

Romániából tartósan hiányzik mintegy hatmillió ember. A múlt évben több román állampolgárságú gyermek született külföldön, mint idehaza. Ennek alapján akár az is vizionálható e terv mentén, hogy ide még több idegen jöhet, mert a román jobban porlik, mint a szikla. A nép szétpereg, mint a pelyva. Szétszórja Európa gazdasági szele, mint a porszemcséket. Miközben mi a maradékukkal és önmagunkkal viaskodunk.

„A jó élethez nem elég kidobni a rosszat. Ha nincsenek egyértelmű céljaink, akkor értelme sincs az egésznek” – írja Csíkszentmihályi Mihály. Én ezt úgy értelmezem, hogy amennyiben a posztmodern ember, aki a kultúra, a technika, a jólét birtokában él, s tulajdonképp ezek infúziós kábelei tartják életben, s ha bekövetkezik egy hosszabb áramszünet, akkor gyakorlatilag halálra van ítélve. Európa ilyen. Gyakorlatilag képtelen külső erőforrások nélkül fenntartani önmagát. Ideig-óráig segítene ugyan a betelepítés, de a népességrobbanás még inkább erősödne a mérsékelt égövön, és a pusztulás megállíthatatlan lenne. A megoldást – ebben a júliusi kánikulában, árnyékban ülve – abban látom, hogy exportáljuk a fogyasztói kultúrát és a jólétet minden égövre, s a konzumidiótává lett népességű egzotikus országokban is divatba jön majd az egykézés, illetve az, hogy a karrier oltárán az egyének feláldozzák a családot, megszűnik a gyermekvállalási kedv, és teret engednek az inproduktív szivárványos másságnak. Nem kell ehhez más, csak havi nettó ötszáz eurós fizetés koponyánként, megfelelő számú bevásárlóközpont s némi logisztika. Egy generáción belül máris látszani fog az eredmény. És minden rassz odahaza fogy majd, nem Európa hátán. Megérné ezt tenni. Más megoldást nem látok.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek