Lexikon kerestetik

44

Egy olyan könyvet keresek, amelyről most veszem észre, hogy hiányzik. Márpedig ott van emlékezetem egyik polcán, s a valóságban mégis hiányzik. Kölcsönadtam volna? Kinek ugyan? Így töprengek, míg azt a lajstromot nézegetem, amelyen a kölcsönadott könyveim szerepelnek. Itt sincs semmi nyoma, holott múzeumos koromban nagy haszonnal forgatgattam, tanulmányoztam. A magyarság tárgyi néprajza első kötetéről van szó, melyet először 1933-ban adtak ki Budapesten, olyan tudósok szerkesztésében, mint Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly. Főleg ez utóbbi professzor vállalt oroszlánrészt a négykötetes lexikon megjelentetésében. S ha már róla esik szó, hadd mondjuk el, hogy Viski Károly bár Tordán született, a székelyudvarhelyi Református Kollégium diákja volt, majd Kolozsváron, akkori nevén Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen szerzett diplomát, később finnugor nyelvészetből doktorált.
Az én keresett könyvemre, mely a népi építkezés, mesterkedés, viselettörténet témakörökben taglalja az összmagyarság néprajzát, véletlenül bukkantam rá, még a múlt század hatvanas éveiben szüleim csíksomlyói lakásának padlásán. Ez a faboronás, bolhaszeges, zsindelytetős ház már akkor száz évet töltött, a mestergerendán olvasható évszám tanúsága szerint. Ezért már akkor muzeális értéke volt. Érdeklődtek is többen az épület leendő sorsa felől, de akkor még szüleimnek nem volt tervében eladni a lakást.
Az épület eszmei értékét az is növelte, hogy eredetileg két olyan testvér szülői háza volt, akik az 1956-os események megtorló intézkedéseinek lettek áldozatai. A két Tamás testvért, Dezsőt és Imrét kivégezték. Leszármazottjaiktól vásárolták meg szüleim a házat, amelynek jelentősége bennem (is) csak később tudatosult. A romániai rendszerváltás után, 1993-ban újságíróként vehettem részt Budapesten, az 56-os Magyarok Világtalálkozóján. Itt hangzott el annak a 10 erdélyi kivégzettnek a neve, akik közül hárman csíkiak voltak. A harmadik csíki mártír a csíktaplocai Orbán István volt. Fiát, a nem olyan régen elhunyt Pétert 25 évi börtönbüntetésre ítélték, és lévén hogy akkor kiskorú volt, nem végezték ki. Kilencvenháromban e sorok írójának azt mondta, hogy tudtával 1957. november 4-én Jilava mellett, a Valea Piersicilor nevű helyen végezték ki a három csíki ötvenhatost, köztük édesapját is.
A szóban forgó évben, 1993-ban behatóbban foglalkoztam a Szoboszlai Aladár-féle per csíki áldozataival. Írásaim jelentek meg e lap hasábjain, a még élő tanúkat emlékezőkként faggattam, ily módon is szerettem volna közelebb férni a ház történetéhez. Akkor tudtam meg a túlélő Orbán Pétertől, aki 1964-ben közkegyelemmel szabadult, hogy nagy vegzálások, házkutatások előzték meg a letartóztatásokat. A csíksomlyói Tamás Imre az Arad környéki Vingán élt ekkor, mivel a felesége odavalósi volt. Ő szervezte be a 60 év körüli Dezsőt, a csíksomlyói lakásban élő nyugdíjas tisztviselő bátyját. A somlyói házat is többször felforgatták. Imre Sándor, a Tamások szomszédja akkori postamester így emlékezett az akkor történtekre: „Én adtam át saját kezűleg azt a táviratot, amely Dezső bácsinak érkezett Imre öccsétől, melyben az állt, hogy betegség ürügyén hívja őt Aradra, ahol éppen tartózkodott. Nagy gondban volt az öregúr, s mégis pakolt és elment. Visszagondolva az eseményekre akár engem is bemárthatott volna. Hanem gerinces ember volt, nem köpött be senkit. Később egy pisztolyt kerestek a lakásán. Feldúlták a házat, a padlást, mindent…”
Szüleim a vingai Tamás-ág leszármazottjai­tól vásárolták meg a lakást. Évekbe telt, amíg nevükre tudták íratni, mintha ez a ház elátkozott, megpecsételt lett volna, körülményes volt az ügyvitel a telekkönyvezésig. Nos, ennek a régi háznak a padlásán találtam rá évek teltén e vaskos lexikonra, mely Tamás Dezső leckekönyveivel együtt egy gabonáskar mögül került elő. Egyébként szüleim jól tudták, hogy milyen házat, kiktől vásároltak, jó ideig nem nagyon beszéltek a Tamásokról, vagy ha szóba kerültek is, ők mindig hárítottak. Még évek múlva se nagyon emlegették ötvenhatot, annyira élt az emberekben a félsz.
Már tudatában annak, hogy mennyire „híres” az én könyvem, szóba hoztam a házat Bakó Ferenc és Búzás László volt politikai foglyoknak. Sajnos már egyikük sem él. Azt tervezték, hogy a volt politikai foglyok szövetségének közreműködésével megvásárolják az épületet (ekkor már nem volt a miénk) és emlékházat rendeznek be annak szobáiban. Búzás László megbetegedett, eközben Bakó Ferenc is elhunyt, így nem lett semmi a tervből. Az épületet annyira kikezdte már az enyészet, hogy muszáj volt lebontani. Egy másik áll a helyén. Viszont a csobotfalvi templom cintermében emlékművet avattak a mártírok emlékére.
Se ház, se könyv. Bár nem itt van a hirdetés helye, mégis közhírré tétetem, hogyha valaki visszaszolgáltatja, netán elfelejtette visszahozni a Magyarság tárgyi néprajzának első kötetét, azt a valakit busásan megjutalmazom.

Kristó Tibor

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.