Levinka fogságában

Utazás Szamarán, s a Volgán túlra 1.

635

A máréfalvi Dávid Balázsnak van a legnagyobb mellénye a Székelyföldön. Sokan tudják, sokan nem, hogy az egyik székelyföldi alapítású üzletlánc óriásplakátjain ő látható. Diszkréten, nyilván. A mellény és a biztató szlogen a lényeg, nem az arc, ami ott csak részben látszik. Mindemellett azonban – merem állítani –, hogy ő személyesen és máréfalvi rokonsága rendelkezik egy olyan dokumentummal, amilyennel kevesen bírnak a Kárpát-medencében. Ez a kincs egy emlékirat, amely nagyban meghatározta az életüket. Dávid Balázs nagyapja, néhai Kovács Dénes (1894–1967) az első világháború hadszínterein átélt eseményekről, az utána következő fogságáról és hazatéréséről, 70 éves korában írta meg emlékeit, úgy, olyan olvasmányos formában, hogy élvezhető, értékelhető módon maradjon fenn az utókornak, az utána következőknek.

Kovács Dénes. Tanulhatunk az ő „iskolájából”

Így kezdi az 1964-ben írott visszaemlékezést Kovács Dénes: „»Hullatja levelét az idő vén fája«, lassan a feledés betakar mindent. Mennyi érdekes dolog történhetett a múltban, csak a mi nemzetségünk életében. De jó volna tudni, de jó volna olvasni az elsárgult lapokat, ha valamelyik ősünk leírta volna az eseményeket. Azért gondoltam, hogy amit édesapámtól, s nagyapámtól hallottam, s ami velem, s a mi családunkkal történt, a következő lapokon tehetségem szerint leírom, hogy gyermekeim s unokáim néha olvasgathassák. Családunk származásáról, amit tudok, feljegyzem, s azután a hadifogsági életemről írok. Néhány eseményről is megemlékezem, ami elődeimmel történt. A község történetéről is leírok néhány fontosabb eseményt, továbbá egyes érdekes emberekről is lesz hosszabb vagy rövidebb feljegyzés. Már a Mindenható Isten ajándékából hetvenéves vagyok, ideje hogy ezen szándékomat teljesítsem, mert ki tudja mit hoz a holnap. Szeretett Kedves Gyermekeim és Unokáim, olvassátok olyan szívesen a következő lapokra írt sorokat, amilyen szeretettel én írom.”

A háború iskolájában
Kovács Dénes nem volt különösebben iskolázott ember, elemit és ismétlő osztályokat végzett szülőfalujában, de nagyon korán – a legidősebb fiúgyermek lévén, s hogy édesapja megbetegedett, és aztán hamarosan meg is halt – át kellett vennie a családi gazdaságot, így nem tanulhatott tovább felsőbb iskolákban.
Aztán jött a háború, sor alatt levőként, hamarosan kikerült az orosz frontra. Minden képessége megvolt ahhoz, hogy kiemelkedjék a paraszti sorból. Egyébként nem bánta, hogy ilyen sors jutott számára. Tudta, tisztában volt azzal, hogy teljes élet a falusi lét is. Sokoldalú emberként több szakmát is kiválóan elsajátított, a keze nyoma máig fellelhető a településen. Példás családi életet élt, tizenkét gyermekük született, amelyből tíz érte meg a felnőttkort és járult hozzá a nemzetség és a falu tágabb közössége anyagi és szellemi gyarapodásához.
Fiatalságától kezdve, egész időskoráig kitartóan képezte magát. Gyermekként sokat forgolódott a plébánia körül, rengeteget ministrált hétköznap is, kamaszkorában falusi népkönyvtárat adminisztrált, besegített a postai küldemények kézbesítésébe – ami azzal is járt, hogy rengeteg újságot és folyóiratot elolvasott –, tisztában volt az országos közélet jelenségeivel, tudta, hogy mi a balos, s mi a jobbos irányultság az akkori magyar politikában.
Mindezek mellett sok útikönyvet, beszámolót ismert, amelyek a nagyvilág országairól szóltak. Jóval tájékozottabb volt az akkori átlagnál. Intelligenciája és olvasottsága sokban segítette abban is, hogy túlélje a lövészárkok poklát, s hogy úgy értelmezze a kényszerű hadviselést, utána a fogságot is, mint a világ megismerésének egyik lehetőségét.

Oroszországban, a Volgán túl…
Amikor a Volgán túli területen, mezőgazdasági munkára kihelyezett hadifogolyként a fogolytáborból bekerült Tárász Kárpovics Szlávnov családjába – ahol három éven át dolgozhatott, mígnem véget ért a háború és hazatérhetett –, kíváncsian szemlélte az ottani életet, összehasonlította azt a máréfalvi életszerben zajló munkakultúrával, és nagyon alapos megfigyelőként rögzítette a látottakat. A visszaemlékezésnek ez a része a legérdekesebb, a legértékesebb, hiszen egy részletekre kiterjedő riportsorozatként, szociográfiai, néprajzi, kulturális antropológiai dolgozatként értelmezhető, jelentés egy olyan világból, amelyet aztán elsodort a Nagy Októberi Szocialista Forradalom.
Kovács Dénes jó megfigyelő volt, és ösztönösen rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, amelyek hiteles krónikássá teszik az embert. Ráadásul – hogy még inkább kidomborodjék a lényeg és a mondanivaló – írásának irodalmi értéke is van, s ami ugyancsak többlet: egy mélyen hívő, a hagyományos paraszti értékrendet és az erkölcsi tisztaságot valló, azt gyakorló és fenntartó férfi lelki tükre mutatkozik meg az emlékiratban: „Amint a lépcsőhöz értem, a postással találkoztam, aki sietve bement a szobába. Az oldalán lógó táskából egy levelet húzott ki. Oh, milyen remegve vártuk, hogy vajon ki írta! A címzésen az áll, hogy Tárász Kárpovics Szlávnovnak szól a küldemény, de idegen a kézírás. Pávelné [a családból behívott egyik katona felesége, akit leginkább érint a szomorú hír] izgatottan tépte fel, de a következő percben zokogva rogyott a székre. Pável eltűnt, azt írta egyik barátja. Aztán néhány vigasztaló szó is volt mellékelve, de azt már nem olvasta el az asszony. Keserves sírás verte fel a békés, csendes házat. Siratta a nagymama az édes fiát, az asszony a férjét, míg a négyéves fiúcska vigasztalta őket, ő még nem érezte a nagy veszteséget. Hazajött a nagyapa is, mikor megtudta a szomorú hírt, szótlanul leült az asztal sarkához és bánatosan maga elé bámult. Üldögéltem az asztal mellett, és együttérzéssel néztem őket. Elgondoltam, hogy szegény édesanyám is sírhatott, és sírhat eltűnt Dénes fia után. Éppen ilyen szomorú lehet, a mi házunk is azóta. És lehajtva fejemet az asztalra, már nem láttam semmit Oroszországból, hanem hazaképzelve magam, fájó szívvel hallgattam az édesanyám szívet tépő zokogását, míg szememből ömlött a könny…”
A népes családban, a sok gyermek és a számos unoka, dédunoka közt Dávid Balázs nem élvezhetett kiváltságos helyzetet. Egy gyermek volt a többi között. Nem volt különösebben szoros a viszonya nagyapjával. Nem is lehetett, hiszen ráadásul Kovács Dénes meghalt, amikor ő kilencéves volt. Az írás azonban megmaradt. És valóban betöltötte azt a szerepet, amelyet szerzője neki szánt. Hatása halála után volt igazán érezhető, amikor felnőttek a gyermekek, a késői leszármazottak, amikor olvasni kezdték, és megértették, beleélték magukat a történetekbe. Ott voltak nagyapjukkal a fronton, a fogságban, megismerték a Tárász családot, amelynek gazdaságában átviselte az ínséges éveket.
„A Volga innenső partján húzódó hegy oldalában fekvő várost [Volszk] egy hajnalban hagytuk el. A város feletti hegy tetejére kiérve, megpihentünk. A tetőről jól látszott az egész Volgán túli vidék. A nap éppen akkor kelt fel az Ural mögül, sugarai elömlöttek a végtelen síkságon. Messze távol hagymakupolás templomtornyok bádogfedele csillogott a napfényben. Közelebb a folyó túlsó partján elterülő rengeteg füzes fakulni kezdő lombjait hajtogatta a szél. Lent, a hegy lábánál a hatalmas Volga víztükrén törött meg a nap fénye, amint szelíden hullámzott a reggeli szélben. Ahogy üldögéltünk a gyepen, valami mélabús szomorúság lett úrrá rajtam. Ott éltünk azon a rónán három esztendeig jólétben, csendesen és nyugodtan, s most elhagyjuk ezt a tájat örökre. Valahol messze harangoztak, a Volgán egy hajó tülkölt. Minden olyan szomorú, szinte fájó volt számomra. Aztán felsóhajtottam: – Isten veled, orosz róna! Isten veletek, Volgán túli oroszok, szívemből köszönöm jóságotokat… Aztán felálltunk a még harmatos gyepről, s még egyszer visszanézve az örökre elhagyott vidékre, a ragyogó napfényben elindultunk nyugat felé.”

Hazatérés
Néhai Kovács Dénes 1918. október 21-én ért haza Máré­falvára, épp az összeomlás előtti napokban-hetekben, s folytatta az életet az itthoni nehéz körülmények közepette, de úgy, hogy mindvégig igyekezett jól és pontosan teljesíteni az elvállalt feladatokat. A földművesség mellett kiváló ács- és kőművesmesterként dolgozott évtizedeken át. Máréfalván sok családi ház őrzi magán a kézjegyét.
Tíz felnőtt kort megért gyermekéből négyen egyetemet végeztek, s akik otthon maradtak, folytatták a hagyományos falusi életet. Vérszerinti leszármazottainak száma ma 95, ebből 22 unoka, 39 dédunoka és 22 ükunoka.

Simó Márton
folytatjuk

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.