Létra lenni…

†Simpf János költő, paptanár (1951–1989) emlékére

262

Magas, égig érő. Melynek vad tölgyanyagát maga a Mester választotta és faragta, hogy sok vándor rajta egyre följebb lépdessen. Hogy eljusson a trónusig. S ha közben lábáról a létra fokára keni a sarat… – az a létrának elégtétel, öröm. Simpf tanár úr, rövid, alig 38 éves földi pályafutása alatt ilyen létra akart lenni. S ezért mindent meg is tett. Az érzékeny költői lélek mindvégig ott vibrált benne. Papként még inkább. 1970-től tanított magyar irodalmat a gyulafehérvári Kántoriskolában. Széles körű, nagy ívű műveltségére, irodalmi tudására sokan felfigyeltek. Még a kommunista belügyesek is. S ezt ő tudta. Miközben teljes erőbedobással írt, olvasott, tanított, szolgált. Ugyanakkor kirándult, focizott is diákjaival. Szobája nemcsak gyóntatószoba volt, hanem a megértő beszélgetőtárs otthona. Mindig felhívta a figyelmet a legújabb könyvre, ami pult alatt a város valamelyik könyvesboltjában kapható. Vagy leemelt roskadozó könyvespolcairól egyet, s azt mondta a felcsigázott diáknak: – Na, ezt olvasd el. Így vált megrendítő, szinte lelki olvasmányommá az uruguayi öregfiúk rögbicsapatának légi katasztrófájáról írt regényes leírás is. (Piers Paul Read: Életben maradtak, Európa, 1974, Bp.) E könyv etikai kérdéseit később még a teológia morális óráin is boncolgattuk. De Simpf tanár úr szívesen töltött a katonaság előtt álló fiúknak egy pohár kisüstit, finom szivarral kínált, és hosszasan elbeszélgethettünk vele kamaszkorról, irodalomról, lelkiekről. Szívvel, tűzzel tanított. Barátként kezelt. Nála szégyen volt 9-est kapni. Még a vizsgán is úgy kérdezett, hogy kihozza belőled azt is, amit nem tanultál meg. A jegyadásnál fölfelé, tízesre kerekített. Sziporkázó elméje mindig friss újdonsággal lepett meg. Farsangi előadásokra készülőben csak úgy, csuklóból írta a humoros jeleneteket, belecsempészve a furfangos székely észjárást, vagy épp a cigányok mentalitását. Amikor a focipályán a két osztály rúgta a bőrt, Marton tanár úr bosszújára – aki a mi osztályfőnökünk volt, s az enyémre is, hisz a kapuban álltam – olyan gólt csavart bal lábbal szögletből, hogy csak ámultunk. Költői lelke elsősorban a versírásban öltött testet. Annyira, hogy verseit akkor már „szamizdatként” rejtegettük, titokban sokszorosítottuk, adtuk tovább egymásnak, és szavaltuk. Például Tölgyesi Lacika az 1986 adventjére írt friss versét. Irodalomórái élményszámba mentek. Olyan lényeges, érdekes dolgokat, összefüggéseket tudtunk meg költőkről, írókról, amit könyvben hiába kerestünk volna. (Ma sem található a világhálón sem.) Verseinek könnyedsége, zeneisége, emelkedettsége minket is magával ragadott. Nem csoda, hogy nagy egyházi zeneszerzőnket, Boros Valért is az ő egyik verse inspirálta, amelyhez egy letisztult, magyaros, pentaton ereszkedésű, gregoriános könnyedséggel énekelhető, vidám, életigenlő éneket komponált (Zengje föld és zengje ég…); és amelyet akárhányszor éneklünk most is, a húsvéti időben, mindig Simpf Jánost, a hiteles pedagógust, a lelki barátot, a jó embert juttatja eszembe. De gondolom, így van ezzel a mi egész papi nemzedékünk. A tanár úr arcán, a pirospozsgás ragyogás mögött mindig ott bujkált valami sejtelmes fájdalom. Melankólia. Elejtett szavaiból néha annyit értettünk, hogy sokat szenved. A szorítástól. Hogy többre vágyik. Magyarként is fáj a lelke, s nincs kinek elmondania. Befelé szenvedett, akkoriban a falaknak (is) füle volt. A lehallgatókészülékekről mit sem tudtunk, csak annyit, hogy egyeseket időnként hívogatnak. Beszélgetésre. A tanár úr jegyzetei (Költőink hite, Költőink Isten-élménye a magyar és világirodalomban, Mária-költészetünk) úgy menekültek meg, hogy Ft. Pálfi Géza tanár és P. Gurzó Anaklét OFM spirituális vállalta azt, hogy hivatalos tantervben szerepeljenek az aszkétika-misztika segédanyagaként. Keserű őrlődései – amit kifelé nem mutatott – lassan menekülésre kényszerítették. Előremenekült az Örök Mesterhez. Aztán egy szép májusi reggelen diákjai halva találták. Így legalább nem szedhették szét a földi farkasok… Érzékeny lelke olyan misztikus mélységekben és magasságokban szárnyalt, amelyről csak azok kaphatnak ízelítőt, akik verseit átimádkozott, Istentől „megsebzett” életszilánkokként olvassák, és hagyják, hogy hasson befelé. A túlcsorduló istenszeretet tette őt érzékennyé az emberi bajokra, a lét nagy kérdéseire, s ezért tudott ilyen gyermeki szent naivitással, empátiával fordulni tanítványai, paptestvérei, volt hívei felé is.

Sebestyén Péter katolikus plébános

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek