Letöltendő élet

104

Úgy tűnik, hogy szigorú körülmények között eltöltendő életre vagyunk ítélve. Nem tudom, hogy ebben a civilizált és európai segítséggel létrejött – vagy inkább létrehozott – mostanság centenáriumát ünneplő országban milyen szintűek és milyen rangúak a különböző fokozatú büntetés-végrehajtási intézetek. Itt fogház, fegyház és börtön egyszerre minden otthon. Otthon, ha még magyar lélek lakik benne. A statisztikák nem közlik a fokozatokat és a szakosodásokat sem, de az biztos, hogy azok, akik szabadlábon védekezhetnek/védekezhetünk még ideig-óráig, mindannyian úgy érzik/érezhetjük, hogy a kirótt ítélet végrehajtása bőven és régóta zajlik.
Megkezdődött már 1918. december 1-jén, születésü(n)k előtt negyven-ötven-hatvan-hetven esztendővel. És a mai újszülöttek is elmondhatják, ha ráeszmélnek – ha idehaza maradnak! –, hogy ugyancsak elkezdték a kiszabott, az életfogytig tartó ítélet végrehajtását. Írhatják a visszaszámlálást, vághatják a centit. Nyugodtan. De minek? Hiszen a végkifejlet és a szabadulás bizonytalan.
A fegyintézet, amelyben úgy élünk, hogy közben szülőföldünkön vagyunk – saját házunkban, saját könyvtárszobánkban, saját felekezetünk ünnepi és köznapi gyülekezeteiben –, tulajdonképpen eléggé nyitott. Látszólag szabadlábon és szabad lélegzetvételekkel, szabad akaratunk és mozgási lehetőségeink, cselekvőerőnk birtokában lehetünk itt. Főleg akkor, ha néha engedünk a „trendeknek”, s elhagyjuk családnevünkből az ékezeteket, ha beleegyezünk abba, hogy keresztnevünket itt-ott átírják, meg akkor is, ha teszünk egy-két kisebb engedményt a továbbiakban, és Arcadiu lesz sok Árpádból vagy Leontin a Leventéből. Így leszünk liberális-demokratából, székely unitáriusból vadromán nacionalistákká röpke tíz év alatt. Majdnem olyan nevünk lesz, mint valamely magyar származású román miniszternek, de ezek az árnyalatnyi/ékezetnyi különbségek már alig-alig látszanak itt, amott meg még kevésbé számítanak, amikor kinyomtatjuk a Brüsszelbe szóló vuocher-t, az üdvösségre feljogosító beszállókártyát…
Ott, akkor ezek az apró különbségek nem látszódnak, nem is érződnek. A ghánai, szikh vagy abesszin gyökerű EU-porkoláb mosolyogva átenged a sorompón, zsilipen, beléptető-izén, mint fehér embert, nem vacakol holmi ékezetekkel, nem is sejtve bennünk a kifehérített EU-konform négert, s a kínzott lelket a sápadt arc mögött.
Elmondhatjuk a költővel, pedig ma nincs fasizmus: „Oly korban éltem én e földön…” És kommunizmus sincs. Nem esik szó sztálini elhajlásról vagy ellenforradalmi megtorlásról, amikor egy Macskasi Pavel nevű renegát és vérbíró, őrnagy, majd ezredes hajigálja a 10-15 éves kényszermunkáról szóló meg a halálos ítéleteket csak úgy, elrettentésül a művelődési házakba vagy munkásklubokba összecsődített népek szeme láttára, füle hallatára… Olyan idő jött el, s lám itt van, hogy „mikor ki szót emelt, az bújhatott”.
Most az éjszaka leple alatt születnek az ítéletek. A csendes világhálón osonnak az utasítások, mint falak árnyékában az orgyilkos. A farizeusok elektronikus hálózatokon ügyködnek hajnali órán, s mire megvirrad, míg harmadszor is megszólal a kakas, Petre már alá is írja a mit nem sejtő Péter letöltendő ítéletét. Egyelőre szabadlábon retteghet. Mert ilyen a rendszer. Ilyen ez a civilizált ország. És ilyen Európa. Tanulatlan, beképzelt, önámító, akárcsak egy évszázada.
És ennek egyelőre még nincs irodalma. Vagy már nincs. És nem is lesz. Az írók, a költők, a lelkiismeretek egyelőre zsoldban. Párizsban, Pesten, Berlinben, itt-ott. Facebook-profilokon. A transzszilvanizmus pedig avítt és túlhaladott. Nem szól semmiről. És az igazi történeteinkben már nem vagyunk szereplők. Csak a rettegés maradt, és osztályrészül a szabadlábon való ténfergés.
Hogy kívül tágasabb? Nem hinnénk. Már ott sem biztonságos. Fundamentalista janicsárok kora jön, meg a móroké, ha Petre világából Péterként kilépünk, vagy Petreként, netán Pavelként, sérült tudattal. Kicsit zavartak vagyunk a megbolydult egek alatt, s e helyt azt sem tudjuk, karácsony közeleg-e vagy húsvét talán? Születés jön-e vagy kereszthalál? Netán feltámadás? Vagy érkezik a brüsszeli járat?

Simó Márton

A cikk a Hargita Népe március 27-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.