Létezik-e közös út?

Úzvölgyén erről és túl

155

A többség bizonyos hatalmi ágazataiban tevékenykedő elkötelezett nacionalisták folyamatos árokásási próbálkozásai oda vezettek, hogy rég nem látott mélypontra süllyedt az eddig sem túl baráti magyar–román viszony. Az állami intézmények – holott a törvények egyértelműen nekünk adnának igazat – folyamatosan szemet hunynak, bizonytalankodnak, vagy épp az ellenkezőjét teszik annak, ami normális esetben elvárható lenne tőlük. Hétköznapi szinteken azonban élni kell, párhuzamosan, itt, a közös lagúnákban, mert ez az ország épp annyira a miénk is, mint amilyen mértékben az övék.

Úzvölgye. Lehet más hangnemben is beszélni róla Fotó: Kovács Hont Imre

A múlt évben, tudván, hogy az 1918-as események mennyire fontosak voltak mind a két oldalon, megpróbáltam erről az időszakról úgy megemlékezni, igyekeztem úgy emlékeztetni, hogy román többséghez tartozó értelmiségieket szólítottam meg, akik a centenárium évében, de máskor is nyitottak voltak felénk, és olyan országot szeretnének, amely valóban demokratikus, s amelyben valóságosan is megjelenik és működik a regionalizmus eszméje. Igen gyakran emlegettük a transzszilvanizmust, mint elfogadható és felvállalható közös vezérelvek rendszerét. A mindkét nyelven megjelent kötet most is piacon van, sőt a közeljövőben kerül sor a bemutatására több vegyes lakosságú településen, és – mindezek mellett és ellenében – az is elképzelhető, hogy képes lesz üzenetek továbbítására, javított magatartásformák gyakorlatának befolyásolására. Bízzunk benne.

Hol vannak most azok a jó románok?
Saját székelyföldi környezetemben – úgymond bizalmas miliőben, kollégák, rokonok, szomszédok, tehát a hozzám legközelebb álló emberek – hányták a szememre ezt a közeledést. „Ezek úgysem változnak meg.” „Ezek mind ilyenek.” „Képmutatás az egész.” „A tetteik igazolják őket.” Miközben barátaim, ismerőseim, a saját fajtám közül talán senki nem tett a román fél felé egy lépést sem, nem is érdeklődött igazán a „periférikus” értelmiségi vélemények iránt, arra kényszerültem, hogy ismét megkérdezzem a Mi, székelyek és román barátaink / Noi, secuii şi prieteni noştri români című interjúkötet szereplőit.
A tizenhét megszólaló közül ketten megelőztek. Anélkül írtak az Úzvölgye kapcsán, hogy kérdeztem volna őket. Úgyszólván szégyellték magukat mások helyett, s nem a bizonyítványt magyarázták, hanem arról vallottak, hogy nem értenek egyet a dormánfalviakkal, a központi vezetéssel és a szervek hozzáállásával. Egyértelműen kimondták, hogy törvénysértések sorozata történt. Hangsúlyozták, hogy a hőseinkhez jogunk van. Hogy abban a temetőben nincs mit keresnie egy másik megyéből való város önkormányzatának. Illetve azt is nehezményezték olykor, hogy székelyföldi környezetünkben elszigetelődünk tőlük, nem kérjük ki a véleményüket, nem szólítjuk meg a különböző alkalmakkor.
Többen „hirtelen felindulásból” küldték a választ, mások pedig azt ígérték, hogy hamarosan nagyobb lélegzetvételű szövegekben fogalmazzák majd meg gondolataikat. Úgy látom, hogy a kis társaság egyben maradt, ma is ugyanabban a korrekt és európai hangnem beszél. Elmondható, hogy további emberekkel bővült, hiszen a könyvbemutatók alkalmával ismeretségek köttettek, olvasók jelentkeztek, akik a maguk környezetében terjesztették, most is terjesztik a kiadványt és azt a fajta szemléletet, amely a közzétett szövegekből árad. Sőt az is előfordult, hogy a magyar–román közeledést valóságosan gyakorló civilek nehezményezték, hogy őket még nem szólítottam meg, és kellemesen meglepett, hogy egy bukaresti társaság milyen következetesen és hitelesen igyekszik hidat építeni az emberek között. Egyszerű románok, akik önmagukkal szembeni igényességükből fakadóan ismerkedtek meg a magyar kultúrával, bár ők maguk teljesen más környezetből származnak.

„Régi barátok…”
Dr. Mihai Androne (egyetemi tanár, történész-teológus, a galaci Al-dunai Egyetem oktatója): „Az a meggyőződésem, hogy a most felbukkant problémákat képesek leszünk higgadtan, európai és keresztényi szellemben rendezni. Szükség van a két közösség képviselői részéről az őszinte párbeszédre, hogy a kezdeti nyugalmat képesek legyünk visszaállítani. Az a véleményem, hogy az etnikumok közötti viszonyt az ember és ember közötti megértésre kell alapozni: aki nem becsüli és ok nélkül bántja felebarátját, az nagyot téved. A sértett is, amikor megfelelőnek vélt választ ad, maga is téved. Ki kell szabadulnunk ebből a helyzetből, túl kell lépnünk az erőszak logikáján.”
Mirela Cara (a Corbii Albi / Fehér Hollók portál munkatársa, korábban sepsiszentgyörgyi román sajtóorgánumoknál dolgozott, jelenleg Angliában él, a Bukaresti Egyetemen diplomázott): „Nehezemre esik a vádlottakról szólnom. Számomra sok részlet homályos. Az eseményeket a sajtóban követtem – hiszen január óta külföldön élek –, illetve román és magyar barátaim reakciói alapján, akikkel telefonon és közösségi oldalakon tartom a kapcsolatot. Mindenki számára világos, hogy ezt a konfliktust rendkívüli gyorsasággal gerjesztették. Először arról cikkeztek, hogy a magyarok meggyalázták az úzvölgyi temetőben a feltételezett román hősök sírjait, aztán a magyarok tettek közzé felhívást, hivatkozva a homályosan értelmezett, vagy nem is alkalmazott törvényekre, és alkottak élőláncot a saját hőseik emlékét védve. Túl azon a tényen, hogy érzékelem a temető közigazgatási hovatartozása körüli vitát, számomra nem világos, hogy mi vezetett az élőlánc létrehozására szólító felhívásig. Nem tudom azt sem, hogy a magyarok és a románok a 2019-es esztendőig miként emlékeztek helyszíni ünnepségeken az ott eltemetettekről. Amíg Sepsiszentgyörgyön éltem és a megyei román nyelvű sajtóban dolgoztam, soha nem jutott el hozzám olyan meghívó, amely úzvölgyi rendezvényre hívott volna, de olyan tájékoztatásra sem, amely arról szól, hogy a megyei tanács valamely képviselője jelen lett volna egy-egy koszorúzáson. Most viszont láttam, hogy a helyi román sajtót is kérték a tiltakozóű mozgalomhoz való csatlakozásra. Vajon kinek kellene megvédenie ezt a temetőt? Az a tény, hogy ott mások [a dormánfalviak] szerveznek bizonyos rendezvényeket, fenyegetésként fogalmazódott meg a [Kovászna megyei] magyarokban, de nem értettem, most sem értem, hogy ez kik ellen fogalmazódik meg, hiszen abban a temetőben más, az akkori konfliktusokban [első és második világháború] érintett további nemzetek hadseregeiből származó hősök földi maradványai is ott nyugszanak, akik most nem jelennek meg ebben a történetben. Ilyen megvilágításban számomra mindez újdonság, és azt hiszem, hogy sokan így vannak ezzel azok közül, akik most bosszankodnak a híradásokat olvasva, annak ellenére, hogy eddig talán nem is hallottak az Úzvölgyéről. Nyilvánvaló, itt alaposan kidolgozott forgatókönyvről van szó, amelyhez igencsak jelentékeny köze van a PSD-nek és az RMDSZ-nek. Ezt a gondolatot a görögkeleti papok és a stadionok ultráinak megjelenése meg a váratlan élőlánc-kezdeményezés ébreszti bennem. Vajon milyen intézkedésekre lenne szükség a helyzet megoldásához? Hallani a kormányzati nyilatkozatokat, hogy nyomoznak és keresik a felelősöket, szó esett arról is, hogy a temetőt átvenné a hadügy. Eközben pedig a csendőrség tagadja, hogy erőszakos cselekményekre, összecsapásokra került volna sor a magyar és román résztvevők között. Véleményem szerint ahhoz, hogy megtudjuk, mi vezetett idáig, és kinek volt érdeke a konfliktus kirobbantása, s hogyan bonyolították, hosszabb időre – talán évekre – lesz szükség. A botrány tovaterjedése, a Magyarország és Románia között kialakult vita most arra enged következtetni, hogy itt nem csupán egy elszigetelt vidéken lévő helyi konfliktusról van szó. Talán egy adott pillanatban megtudhatjuk, hogy mire volt jó, kinek a javát szolgálta ez az epizód. Vagy soha. Addig azonban – meggyőződések híján – csak töprengünk gyanúsítgatások és feltételezések körül támadt bizonytalanságaink közepette.”
Cristian Sandache (egyetemi tanár, történész, a galaci Al-dunai Egyetem oktatója): „Azt mondta a minap egyik cimborám, hogy hagyjam a fenébe a magyarokat, meggyőződéssel, jó szándékkal, nyilván, nehogy aztán megbánjam, és egyedül maradjak, magányos legyek a magyarbarát-érzelmeimmel. Több ismerősöm pedig azt is feltételezi, hogy a magyarok és a kultúrájuk iránti megnyilvánulásaim – számukra teljesen nyilvánvaló módon – valamiféle anyagi érdekből származnak. Nem tudom őket meggyőzni. Az ostobaságra nincs gyógyszer. Hadd higgyen mindenki, amit akar. Ami a legfrissebb úzvölgyi történéseket illeti, soha nem fogom honfitársaimnak tartani ezeket a gyengeelméjű xenofóbokat, ezt az agysejt és jóérzés nélkül való tömeget. Soha nem kívánok egy táborba tartozni azokkal, akik husángokkal érkeznek; ki nem állhatom a tájékozatlan, agresszív masszát, a megátalkodott néptribünöket, a trikolórba öltözötteket, a papokat, akik a megértés helyett gyűlöletet szítanak, a volt titkosszolgákat, akik a jó erkölcsöt hirdetik. Mindennek ellenére azokat kedvelem, akik jóérzéssel közelednek, akik kizárólag önnön józanságuktól vezérelve gondolkodnak. A többségi nyájszellem ellenében a kisebbség józan és civilizált táborát kedvelem. Ez a temető a magyaroké. Ők kezdettől a törvényesség mentén jártak el, s ha egy adott pillanatban – talán – kevésbé voltak diplomatikusak, azt csak végső elkeseredésükben tehették. A román oldal viselkedése kínosnak mondható, olyan tartalmakat hordoz, amelynek semmi köze a civilizált magatartásformákhoz. Fáj ezt kimondanom, de ez a valóság. Azt hiszem, hogy itt – akárcsak Marosvásárhelyen történt 1990 tavaszán – szándékos zavarkeltésről van szó, amelyben sötét erők kívánják fenntartani a magyarok és a románok közötti viszályt és torzsalkodást.”

Ez még nem epilógus
Az Úzvölgye – mind a temető, mind a két megye határa – még most is megoldatlan problémákat hordoz. Ez az állapot valóban méltatlan az európai értékrendhez. Viszont nem szokatlan a rendszerváltás utáni Romániában, ahol a politikai osztály mindenre képes önnön igazolása végett. Egyébként nem maga a nép ilyen, hanem azok, akik ilyenné próbálják változtatni, és káoszra vágynak, a zavarosban halászás vagy pedig a túlélés reményében.
Azok a kísérő jelenségek, amelyek június 6. után történtek – többek között az az eset, amikor a magyarellenességet kivitték Norvégiába és Máltára is a fociultrák –, azt feltételezik, hogy egyelőre ismeretlen érdekek lappanganak a háttérben. Izgalmas heteknek nézhetünk elébe, s egyáltalán nem kizárt egy kisebb vagy nagyobb kormány-krach sem, új fordulatokkal, izgalmas belpolitikai átrendeződésekkel. Mert Úzvölgyén innen s túl, Köpecen, az „úgynevezett” Székelyföldön, Dorohoi-ban, baj van, de újfent a Dâmboviţa partján is, meg szerte minden történelmi régióban. Úgyhogy: hamarosan jelentkezünk további véleményekkel is.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek