Lelkészi pályáról, elvesztett és megmentett anyanyelvekről

Mi, székelyek és román barátaink 16.

1 683

Mihai Seman (szül.: 1967), magyarosan Szemán Mihály – ezt az apró, ám nem jelentéktelen javítást maga a tisztelendő javasolta (!) – ortodox lelkészként szolgál Spanyolországban, Ibizán. Eddigi élete számos váratlan fordulattal és meglepetéssel szolgált. A Seman, illetőleg Szemán nevet viselő ősei eredete jórészt elvész a történelem homályában.

– Beszéljen a családjáról, ugyanakkor idézze fel néhány mondatban gyermek- és ifjúkora helyszíneit…

– Amit olvasmányélményeimből és apám, nagyapám, illetve gyermekkorom falujában, a Szatmár megyei Sárközön élt öregek jóvoltából tudok, az apai ág gyökere a történelmi Kárpátalján keresendő. Ezek alapján tudjuk, hogy a tatárok 1718-as betörése és pusztításai után Sárközújlakra rutén és más „kárpáti orosz” jobbágyokat telepítettek. A számukra épült templomban kezdetben a szláv nyelvű rítust használták, majd a 19. század végén a szertartás nyelve a magyarra cserélődött. Az utolsó generáció, amely még beszélte a rutént, az a dédszülők nemzedéke volt. Az egyik nagyapám aztán elmagyarosodott rutén családból származó leányt vett nőül, s a család a magyar nyelvre váltott. Egyébként édesanyám is vegyes családból származik, Vetés községből. Anyai nagyapám református magyar jobbágyok ivadéka, nagyanyám szintén magyar származású, viszont görögkeleti hitű volt. Szüleim abban egyeztek meg, hogy engem ortodoxnak kereszteljenek. Szüleim fiatal korukban arra kényszerültek, hogy megtanuljanak egy harmadik nyelvet, amely nem az övék, hanem a román államé volt. Ekkor zajlott teljében a szocialista rendszer építése és a nacionalizálás. Sárközön éltünk. Innen indultam óvodába, ahol megtanulhattam az első román szavakat. Újabb három év múltán iskolás lettem. Ötödiktől felfelé is magyarul tanultam. Szüleimmel 1981 nyarán költöztünk Szatmárnémetibe. Falusi gyerekként igen nehezen viseltem a tömbházi életet, hiányzott a mezei munka, az állatok, az erdő. Sárköz nem volt ugyan túl messze, de képtelenség volt oda naponta visszajárni. Aztán a későbbiekben Vetésre tudtam gyakran kijárni, anyám egyik testvéréhez. Így lett Sárköz után Vetés, édesanyám szülőhelye kamaszkorom falujává, ahol négy nyarat tölthettem. Szatmáron az Építészeti Líceumba jártam, az első két évet magyar tagozaton.

– Mi késztette a Ceauşescu-éra idején, a „sötét fénykorban”, hogy a lelkészi pályát válassza?

– Gyermekkoromban Sárközön Ioan Iosif Stark volt az ortodoxok papja. Az Ukrán Görögkeleti Egyházközség – így nevezték hivatalosan – a Nagyváradi Görögkeleti Püspökséghez tartozott. A lelkész eredetileg görögkatolikus volt, pár évet a gyulafehérvári római katolikus teológiára is járt, majd miután kényszerűségből áttért, a Kolozsvári Görögkeleti Teológiai Szemináriumban fejezte be tanulmányait. A pap bácsi a faluból nősült, de mivel nem születtek gyermekeik, úgy bánt velünk, mintha sajátjai lennénk. Stark tisztelendő úr példaképemmé vált, úgyhogy már ekkor elhatároztam, hogy én is pap leszek. Megjegyzem, hogy ebben az időben a családban, az iskolában, a templomban, a rokonokkal, a pappal, az utcabeli gyermekekkel csak magyarul beszéltünk…

– Úgy tudom, hogy a kezdet roppant nehéz volt. Önnek komoly gondjai voltak akkortájt a román nyelvvel…

– Ahhoz, hogy lelkész legyek, felvételiznem kellett a Kolozsvári Görögkeleti Teológiai Szemináriumba. Ám annak nem volt magyar tagozata! Először 1983 szeptemberében, másodszor 1984-ben próbálkoztam, de hiába, mert nem tudtam annyira románul, hogy sikeresen megbirkózzam a 15–16-szoros (!) túljelentkezés során a román anyanyelvűekkel. A következő évben egy megállapodás alapján – amelyet Őszentsége Nestor Vornicescu, Olténia metropolitája, és dr. Vasile Coman nagyváradi püspök kötött – bevonulhattam Gura Motrului kolostorába (Mehedinţi megye), hogy megtanuljak románul. Tizenegy hónap során ez sikerült. Felvettek a teológiára Krajován, ahonnan két elvégzett tanév után 1988-ban Kolozsvárra mehettem. Itt megismerkedtem későbbi feleségemmel, akivel 1989 nyarán összeházasodtunk. Megkezdtem a IV. évet, majd bekövetkeztek a decemberi események, amelyek gyökeresen megváltoztatták az életemet.

– Hol kezdte lelkészi pályafutását?

– Szatmár megyében a változás előtt 7 olyan gyülekezet volt 13 faluban, amelyeket magyar anyanyelvű rutén hívek alkottak, magyar volt a szertartás nyelve. A forradalmi események után itt a többség visszatért a görögkatolikus vallásra. Én azért végeztem teológiai tanulmányokat, hogy a szülőföldemen szolgálhassak. Úgy tűnt ekkor, hogy ennek semmi értelme. Sokan azok közül, akik átálltak, azt javasolták, hogy térjek át én is, és fejezzem be a teológiát Nyíregyházán, ám ekkor úgy döntöttem, hogy Kolozsváron maradok, és görögkeleti lelkész leszek. A következő nyáron a váradi ortodox püspök felszentelt, és Sződemeter község Tasnádszilvás falujának görögkeleti híveinek gondozását bízta rám. Egy év és nyolc hónap múltán, miután folyamatosan kérleltek, hogy térjek át a görögkatolikusokhoz, áthelyeztettem magam az Aranyosgyéres melletti Mezőszentjakabra. Hét évvel később aztán családostól, a két fiammal a feleségem szülőfalujában, Oláhlétán telepedtünk meg, ahonnan Járaszurdokra és filiájába, Alsójárára ingáztam, mert egyik faluban sem volt lelkészi lakás. Itt éltem végig a gazdasági válságtól terhes kilencvenes éveket. Ekkor az emberek, a híveim már nagyobb csoportokban, hol ideiglenesen, hol huzamosabb időre vállaltak munkát külföldön.

– Mit tett, amikor észlelte, hogy fogynak az egyházközség tagjai?

– Járaszurdokon éppen új templomot építettünk, amikor feltűnt e jelenség. Még a harangozóm is kiment Spanyolországba. Akkori püspököm, Bartolomeu Anania azt javasolta, hogy menjek ki a híveim után. Így 2001 júliusa engem Cañete faluban talált, Cuenca városa mellett. Két hónap múlva eljutottam Madridba, ahol megismerkedtem Francisco Jose Lopez Saez spanyol római katolikus lelkésszel, aki a házába fogadott. Az ő segítségével, valamint Nyugat- és Dél-Európa görögkeleti érsekének jóváhagyásával, La Mancha tartomány több városában és községében elkezdtem gyülekezeteket szervezni ott dolgozó ortodox honfitársaim számára.

– Minden szépen alakult spanyol földön a továbbiakban?

– Mivel nem tudtam megszokni, s nem tudtam beilleszkedni, s a családtól is elszakadtam, egy év múltán hazatértem. Gyökértelennek éreztem magam, bár időközben – ugyancsak Francisco atya segítségével – megkaptam a munkavállalási és tartózkodási engedélyt magam és a családom részére is. Ekkor az érsek úr Ibiza szigetére küldött, ahová 2004 áprilisában érkeztem meg, s ahol tulajdonképpen most is vagyok. Ott egy 385 fős görögkeleti kolóniát találtam, amelynek tagjai Románia különböző vidékeiről kerültek oda. Itt vagyok 14 esztendeje, végzem a lelkészi és egyéb munkát. Közben a nagyobbik fiam is elvégezte Kolozsváron a teológiát, ő lesz Ibizán az utódom, a kisebbik is itt él velünk, igen megbecsült és népszerű autószerelő. Ez idő alatt görögkeleti gyülekezeteket szerveztem a Baleári-szigetcsoporton.

– Letelepedtek a románok, vagy folyamatosan változik a diaszpóra közössége? Hogyan kezdik itt az életet az újonnan érkezők?

– Másfél évtizeddel ezelőtt 500 honfitársam élt itt, most úgy 3000 körül lehetünk. Eleinte minden rózsaszín ködben lebegett. Könnyű volt munkát találni, jól fizettek és olcsó volt az albérlet. Sokan közülünk itt álltak talpra anyagilag. Aztán 2008-ban jött a válság, amely megváltoztatott mindent. Sokan hazatértek. A válságot követően árrobbanás jött a szolgáltatások, így a bérlakások szintjén is, s a felajánlott foglalkoztatási formák megváltoztak, és a bérek is alacsonyabbak. Akikkel annak idején elkezdtük itt a gyülekezeti életet, túlnyomórészt már odahaza élnek. Kicserélődtek az itteni románok. Most már többnyire csak fiatalok élnek itt… Manapság itt nulláról indulni úgyszólván lehetetlen. Hogyha álláshoz is jut valaki, akkor általában csak annyit keres, amennyi a túléléshez elég.

– Az itt élők ugyanúgy gyakorolják a vallásukat, mint odahaza?

– A vallási élet nem olyan, amint korábban megszoktuk. Itt sem. Akik görögkeletiek, használhatják a spanyoloktól bérelt templomot, de nem jellemző a túlzott vallásgyakorlás. Az itt élő hívek többsége az idegenforgalomban dolgozik, ahol nincs megállás. Szombatonként néha megjelenik egy-egy baráti, rokoni társaság, akik kisgyerekeket hoznak keresztelni. Egyébként több mint 800 kisdedet kereszteltem ittlétem során.

– Hogyan látja, a románoknak és az Európa keleti országaiból érkezőknek milyen céljaik vannak?

– Az Ibiza szigetére bevándorlók közt a szomszédból érkező marokkóiak után a románok a másodikok. A többség, ha kellőképpen megalapozta otthon magát, nem kíván itt maradni. Jelentős viszont azoknak a száma is, akik korábban véglegesen letelepedtek. Házat vásároltak, jó állásuk van, gyermekeik itt járnak iskolába, de az biztos, hogy az unokáik már asszimilálódnak. Akik maradnak, azok 20-30 év múlva már nem fognak románul beszélni. Sokan spanyolokkal vagy más nemzetiségűekkel házasodtak, és ez is hozzájárul a nyelvváltáshoz. A Baleári-szigetek, amelyhez Ibiza is tartozik, Spanyolország egyik autonóm tartománya. Itt egyszerre van jelen a szekularizáció és a globalizáció. Érzékletes példa, hogy a hivatalos nyelvet, a katalánt – annak ellenére, hogy az iskolában kötelező tárgyként tanítják – a napról napról fogyatkozó lélekszámú öregeken kívül senki nem használja. A katalán is, mint Európa- vagy világszinten annyi más nyelv, kihalásra, feledésre van ítélve. És ez nem új jelenség. Ahogy a magyart is egyre kevesebben beszélik Magyarország határain túl, ugyanaz történik majd a románnal is a diaszpórában. Biztos, hogy 30-40 év múlva teljesen eltűnik, elhalkul, elhal itt a román beszéd. Ez teljesen természetes.

– Mit érez ön a centenárium évében? Ünnepel-e?

– Minden nép, így a román is igyekszik ezt-azt a visszaemlékezések és ünnepségek által megmenteni a múltban lezajlott történelmi eseményekből. Mi, románok ebben az évben üljük az 1918-as egyesülés centenáriumát. Igencsak dicséretes dolog, ám semmit nem teszünk gyermekeinkért és unokáinkért, hogy megtarthassák identitásukat az ország határain túl, a diaszpórában. Az unokáink Ibizán már a „romañol” (fele román–fele spanyol) nyelvet beszélik. Feltételezem, hogy Románia területén száz év múlva lesznek még ugyan románul beszélő emberek, de annak a 4-5 millió honfitársunknak a leszármazottai, akik a diaszpórában élnek, több mint bizonyos, hogy elhagyják apáik, anyáik, nagyapáik, nagyanyáik nyelvét. Én már nem beszélem nagyapám nyelvét, a rutént, az unokám nem tud magyarul. Így tűnik el négy-öt generáció során néhány nyelv, még akkor is, ha nagy kitartással vigyáztunk rá, ápoltuk és tisztelettel viseltettünk irántuk.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.