Lélek időben és térben, hagyaték a mának

856

Rendhagyó tavasz van, kivirult minden májusban, tobzódik a természet. A kikelet az életbe szökkenés diadala. A kikelet mögött ott vannak az árnyékok, a sarjadásból már nem lesz ág, és ott áll az elszáradt FA. Már nem zöldell, rügyei már nem sarjadnak, élettelen. De a FA majdnem egy évszázadot átívelő tegnapja, mája és a fennmaradásunk üzenete lesz.
A FA csak jelkép, mivel egy olyan egyéniséget jelképez, és a Fennvaló olyan egyéniséget szólított magához, aki a hitéért, a közösségéért, a népéért egy adott kor, egy adott társadalmi lehetőségért szállt síkra!
Ki az, aki kilépett az élők sorából?
Nem más, mint János Pál, az egykori múzeumigazgató.
A múzeumnak van egy majdnem évszázados múltja. Csíksomlyótól a Mikó-várig. Az egykori ötletgazdák odafent boldogok lehetnek, mert volt egy János Pál, aki szívvel-lélekkel őrizte a rábízott feladatot. Tisztelet az elmúlt évekért. Idézzük meg János Pál lepörgött, megélt éveit:
A cselekvő élet – az örök kitartó mozgás, tenni akarás. Valami, ami előbbre viszi a mát a tegnaphoz viszonyítva.
A fegyelem – az életünkkel, a munkánkkal kapcsolatos mindennapok cselekvése, kötelessége nagyon feszes fegyelmet igényel. Ne rója fel senki a fegyelemmel szembeni igényét. Az intézménnyel szembeni felelősség igényét.
Az általa képviselt intézmény teremtése és annak megtartása mindvégig következetesen végigkísérte.
Mindig körültekintően kifelé is gondolkodott. Bizonyos dolgokban szívesen elfogadta az időben megért nagyok véleményét, adott arra évtizedekig. A múzeum teremtéséhez és annak állandósításához sok-sok értelmes csíki ember járult hozzá. Az egykori múzeumot szűkös körülmények között is megvalósította, majd megnyílt a Mikó-vár kapuja sok-sok viszontagsággal, de otthona lett egy rég óhajtott intézménynek. Sok-sok álmatlan éjszakát, töprengést, szorongást okozott a tét.
De Pali bácsi létezik, ma már a város büszkesége.
Nevedet sok-sok csillag díszíti, a lelki elégtétel nyugtasson meg, és mi, az alkotók örök hálával és köszönettel hagyunk számodra egy üres rámát, amibe készítsd el kedvenc szénrajzodat.
Isten Veled, Pali bácsi!

Márton Árpád

János Pál 1921. június 4-én született Csíkdán­falván. Az elemi iskolát szülőfalujában, majd Málnáson, gimnáziumi tanulmányait Csíkszeredában, a tanítóképzőt Marosvásárhelyen végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos oklevelet. 1959-től a csíkszeredai múzeum munkatársa, 1964-től igazgatója 1981-es nyugdíjba vonulásáig. Muzeológiai munkássága mellett sokrétű tudományos, publicisztikai tevékenységet fejtett ki.
2016-ban, 95. születésnapja alkalmából többek között a következőket nyilatkozta lapunknak Daczó Katalin kérdéseire válaszolva: „Amikor a múzeumot átadtam, a kulcsokat letettem, azt mondtam, hogy cimborák – én mindenkivel jól voltam, vagy majdnem mindenkivel, ez az igazsághoz tartozik –, azt mondtam, nézzétek, én az ablakot betettem, az ajtókat is bezártam, hogy a huzat semmit ki ne vigyen! Jól nézzetek körül, most itt vagyok, bármilyen kérdésre válaszolok, de amikor átadtam mindent s elmentem, többet nálam nincs mit keressetek! Én magammal nem viszek semmit! Elhoztam a 84 üres neszkávés dobozt, amit én vásároltam, és ma is tudom, hogy a múzeumnak annyi barátja volt és annyi vállalat segített rajtunk, és mindenki valahol igyekezett beírni a nevét a becsületkönyvbe, annak is köszönhető, ahogy fogadtuk őket. Persze, a neszkávé csak ürügy volt arra, hogy melléje ülve sok jó ember szót értsen a közös cél érdekében. (…) Úgy érzem, az én egész tevékenységem végeredményben szolgálat volt, igaz fogamzású, nagyon”.
Kristó Tibor

A várkapitány

In memoriam János Pál

Tavasszal jártuk a határt,
kerestünk törököt, tatárt.
Csupán romokat találtunk,
a földet túró eke nyomán.

Cserepet, törött csempéket,
melyek sejtetik a lovagot.
Lándzsahegyek rozsdás vasát,
sisakrostély darabkáját.
Székely Don Quijote, merre vagy?

A hajdani Cibrefalván
Szőcs úr, a lófő fogadott,
mintha évszázadokból bújna elő,
mellére szegett fővel jő:

„Üdv néked,
János Pál kapitány!
Kegyed egy ma is büszke várnak
őrzője, szerencsés várnagyom.
Udvarházam romokban hever,
eltűnt népem tatár istrángon.

Egy kancsó bort elkoccinthatunk,
jelére annak hogy érkezett,
talán az engedély megadatott,
kiásni innen elődeinket.”

– A fenét, Vince,
nekünk áskálni nem szabad,
csak felső felügyelettel lehet
vallatni régi magunkat –
így Pali bácsi, s szava elapad.

*

Egyik emlékem róla mégis előásom:
épp szalonnázunk egy várromon,
így szól akkori kapitányom:
„magának születésnapja van,
koccintsunk hát, fegyverhordozóm”.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.