Lehet-e szeretni Izlandot?

100

Kilenc Izlandon töltött nap élményeit örökíti meg Zsigmond Enikő geológus legújabb könyve. Bár a szerző egyszerű útinaplónak tartja a kötetet, önmagát pedig útikalauzok szerzőjének, könyvismertetőjében írói naplónak nevezi Cseke Gábor, megindokolva állítását.

Zsigmond Enikő ny. geológust többnyire turisztikai munkák, útikalauzok szerzőjeként ismertük korábban, s ma is határozottan tiltakozik az ellen, hogy őt szépírónak tekintsék, bár nemrég megjelent izlandi útirajza több az egyszerű, tőle megszokott útikönyvnél. Nem véletlen, hogy a baróti Tortoma Könyvkiadó csíki szerző munkájával indította Világjáró erdélyiek elnevezésű, elegáns könyvsorozatát: Zsigmond Enikő: Izland, ahol az idő születik című útirajzával.
Mint ahogy az sem véletlen, hogy ez a mű személyes naplóformát öltött, hiszen eleve ekként is született: a barátai – volt egyetemi kollégái – társaságában 2010 nyarán Izlandon eltöltött 9 nap sűrű eseményeit minden eltelt nap végén egy füzetbe fölvázolta, majd Csíkba hazatérve, letisztázta. De még akkor is csak azzal a szándékkal tette, hogy az esemény nyomán összeállított közös, kolozsvári fotókiállításhoz barátai elkészíthessék a képaláírásokat. „Nagyon szórakoztatónak találták a szöveget, és elkezdtek biztatni, hogy írjak belőle könyvet” – mesélte a szerző a Kájoni János Megyei Könyvtár mellett működő olvasókör legutóbbi, január végi találkozóján, amelynek meghívott vendége volt, könyvével együtt.
Kettős vonzata volt e találkozónak: egyrészt a közvetlen kapcsolat lehetősége a szerzővel, hiszen más dolog élőben hallani mindazt, amiből valaki könyvet ír; másrészt Izland mindannyiunk szemében kissé a „titokzatos nagy ismeretlen” szerepét tölti be. Mind a Zsigmond Enikő könyvéből, mind az olvasókörrel élőszóban megosztott élményeiből az tűnt ki, hogy ez a nagy északi sziget, Amerika és Európa érintkezésének határán kontinensünk afféle bezzeg-gyereke, aki majd mindenben kilóg a sorból, rendkívüli adottságai és körülményei folytán. És mégis…
Milyen ország, micsoda vidék lehet az, amely ily sorokat irat le egy olyan sokat tapasztalt, gyakorló utazóval, mint Zsigmond Enikő:
„Egyesek szerint nem lehet szeretni Izlandot. Én nem így vagyok vele, első pillanattól beleszerettem, amikor megláttam. Egyszerre szelíd és durva arca teljesen elvarázsolt, s ha fiatal volnék, odaköltöznék és idegenvezető lennék. Szabadidőmben üldögélnék egy-egy bazaltsziklán, bámulnám a mesebeli tájat, és gondolatban trollokkal, elfekkel társalognék. Saját vízesésem volna, amiből tiszta vizet innék, fáradtságomat csak a nekem ajándékozott meleg forrásban üdíteném, és minden izlandi póninak piros bojtot kötnék a füle mögé. Volna egy cicám és egy kutyusom, de a törött lábú sirályt sem kergetném el. És még sok mindent csinálnék, de így csak marad a nyitott szemmel való álmodozás.”
Az izlandi történelem számon tartja mindazokat az eseményeket, amelyek próbára tették a sziget amúgy gyér lakosságának életképességét, szervezőerejét. Ezek az események a rendkívüli természeti jelenségektől kezdve a zord környezeten, szegényesen mostoha táplálékláncon át a pusztító járványokig, háborúságokig terjednek. Csakhogy akik mindenek dacára életben maradtak, azok a kesergés és a búbánatba menekülés helyett mindig előre menekülve, a cselekvést választották: abból kovácsoltak kincset maguknak, ami élhetővé teszi a mostohán örökölt sorsot. Így megtervezték és közösségi szolgálatba állították a tálcán kínált, olykor végzetes természeti katasztrófákat is okozó, roppant geotermális energia átfogó felhasználását, beleértve az üvegházi zöldségtermesztést is, megszervezték a nagy számban özönlő kíváncsi turistasereg példás kiszolgálását, magas szintre emelték a fiatalok oktatását, nagy hangsúlyt fektettek az egészségügyi ellátásra, a kultúrára – odáig menően, hogy a szigeten élő 300 ezer lakoshoz viszonyítva itt a legmagasabb a világon az egy főre eső könyvtermés. Irodalmi Nobel-díjasukra, Halldór Laxness-re kimondhatatlanul büszkék, műveiből megismerhető az egész izlandi múlt és szellemiség. Az a hit is keményen tartja magát, hogy képességeiket tekintve, Izland amolyan „költők szigete”. Egy jelenkori izlandi költő szerint „a telente uralkodó majdnem egész napos sötétség bizonyos mértékben tétlenségre kényszerítette, a hó- és jégtakaró, a hideg miatt otthonához volt szegezve, s állatainak ellátása mellett elég ideje maradt a képzelet játékaira, történetek megtanulására, a szájhagyományok továbbadására, majd az írásbeliség után lejegyzésére, versfaragásra…”
Zsigmond Enikő történeteiből azt is megtudtuk, hogy Izland szigete s az ott lakók nem a mosolyukkal, nem a közvetlenségükkel és látványos vendégszeretetükkel hódítanak, hanem szorgalmukkal, pontosságukkal, mindenkori segítőkészségükkel, életfelfogásukkal, teljesítményeikkel, ápolt környezetükkel. Ha valaki hozzá igazodik életmódjuk rendjéhez, logikájához, annak máris nyert ügye van. A mifelénk egyre nagyobb aggodalmat jelentő környezetvédelemmel kapcsolatban a szerző ugyancsak megosztotta velünk izlandi tapasztalatait: „Egyelőre nincs kibékíthetetlen ellentét az ember és természet között Izlandon, mivel nem egy túliparosított ország. Nincs szmog, ha csak a vulkánok nem pöfögnek hamut, nincs szemét, mert mindenki környezettudatosan él. Esetleg a nagyobb városokban lehet, hogy vannak szeméthalmok, de azt nem úgy kezelik, mint nálunk, hogy a szél kedvére széthordja. A tengerpartok is nagyon tiszták. Nincs vízbe dobált pillepalack. Még cigarettacsikket sem láttam az utcán szétszórva. Erre úgy látszik, a turisták is vigyáznak. Ami náluk környezetvédelmi gond, az a vízi erőművek felduzzasztása, mert ilyenkor elég nagy területek kerülnek víz alá, egész ökoszisztémákat semmisítve meg. Ilyenkor igen nagy a tiltakozás. Nagyon igyekeznek erdősíteni. Igyekeznek talajt „teremteni”, az alaszkai csillagfürt telepítésével, ami képes a bazalthomokot humusszá alakítani.”
Az Izlandon töltött kilenc nap természetesen nem volt elegendő ahhoz, hogy az utazók kedvükre mindent megtekintsenek – így is naponta kilométerek százait hagyták maguk mögött, miközben tartaniuk kellett magukat a bérelt gépkocsinak engedélyezett úttípusokhoz (magyarán, nem térhettek le kedvükre mindenféle, abroncsrongáló mellékutakra), de az útirajz eligazítást tartalmaz olyan országrészekhez is, ahová csak képzeletben sikerült eljutni – ezek a könyv szövegében dőlt betűs írással szerepelnek. Zsigmond Enikő elmondta: az ehhez szükséges információkhoz a szigeten 11 alkalommal járt Bereczki Katalin Izlandi útinaplóját (2008) és Németh Géza Földkörüli csavargásaim című művét (1993) vette alapul.
E találkozóval a könyvtári olvasókör lezárt egy ciklust: az írói napló, a naplóirodalom műfajában keletkezett művek olvasmányélményeinek megvitatását. Ilyen összefüggésben a helyi szerzőket is megillette a figyelem: a Csíkból elszármazott és pár éve elhunyt Gál Elemér munkásságának felidézése mellett Zsigmond Enikő világjáró naplója is emlékezetes olvasmányként szerepelt a napirenden – méghozzá abban a jellegzetes erdélyi szellemben, amit Mikes Kelemen így fogalmazott meg törökországi leveleiben, s amely azóta szállóigévé nemesült: „Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.”

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.