Lehet-e sízni a Kárpátok alatt

Beszélgetés Jeszenszky Géza volt magyar külügyminiszterrel, történésszel

157

Erdélyi körúton járt márciusban Jeszenszky Géza, a rendszerváltás utáni első magyar kormány, az Antall-kormány volt külügyminisztere, később washingtoni és oslói magyar nagykövet. A történész-diplomata azonban nem e minőségeiben kereste fel régiónkat, hanem vizsgázott síoktatóként, sítörténészként. Tevékenységének erről a vetületéről, s ennek kapcsán a Hargita-hegység síterepként való fejlődésének esélyeiről kérdeztük.

– EKÉ-s ismerőseimtől tudom, hogy rendkívül érdekes előadást tartott Csíkszeredában, a Neidenbach Ákossal együtt jegyzett Lehet-e sízni a Kárpátok alatt? című kötetének bemutatóján. Beszámolója arra sarkallt, hogy kölcsönkérjem a kötetet, ami álmatlan éjszakát okozott, ugyanis nem tudtam letenni, annyira érdekes sítörténeti munka, amely ugyanakkor a jelen lehetőségeit is számba veszi. Honnan az érdeklődése a sízés iránt?

– Ahogy könyvemben is megírtam, 10 éves koromban, 1951-ben kaptam meg karácsonyi ajándékul nagybátyám vagy húsz évvel korábban készült sílécét. Sok sportág aktív művelője voltam, de a sízés, a havas hegyek világa fogott meg a legjobban. Síoktatói képesítést is szereztem a 70-es években, de ennél is többet jelentett, hogy közel negyven éve dolgozom a börzsönyi Nagy-Hideghegy síterepeinek a népszerűsítése, jobb kiépítése érdekében. Az Alpok, Észak-Amerika, majd Norvégia számos síközpontját megismerve eléggé kiforrott elképzelésekkel rendelkezem arról, mi kell ahhoz, hogy egy hegy, egy hegyvidék a sísport népszerű bázisa legyen. Történészként pedig „hobbiból” a magyar sísport múltját is tanulmányoztam a források alapján, ennek összegzése nemrég megjelent könyvünk.

– A kötet részletesen bemutatja a sísport kialakulását Norvégiában, azt, hogy miként hódította meg Európát, és miként vert gyökeret a Kárpát-medencében, maga után vonva számos síterep építését a Tátra és a Kárpátok vonulatában. Ma a magasabban fekvő terepek Szlovákiában, az Ukrajnához került Kárpátalján és Erdélyben találhatók. Hogyan fejlődtek időben ezek a terepek az impériumváltást követő időszakban, a két világháború közötti 22 esztendőben, a „kicsi magyar világban”, illetve a pártállami időszakban?

– Kétségtelen, hogy az egész Kárpát-medencében magyarok, a Tátrában a cipszerekkel, Dél-Erdélyben a szászokkal karöltve terjesztették el a sísportot, építették az első, télen különösen fontos szerepet betöltő menedékházakat, rendezték meg az első versenyeket. A két világháború között a csehek, a helyi szlovákokat is bevonva, fokozatosan átvették a hegyi turizmus és a sísport irányítását az egykori Felső-Magyarországon, de a Tátrát a maradék-Magyarország sportemberei továbbra is nagy számban látogatták. Még kikutatásra, megírásra vár, hogyan alakult a sísport helyzete Erdélyben 1920 és 1940 között, az bizonyos, hogy az EKE és a cserkészet jóvoltából egyre többen keresték föl a hegyeket télen is. Arról tudok, hogy Gyergyószentmiklós a sísport erős bázisa volt, Zárug István irányításával. Az 1938 és 1940 közötti határváltozások nyomán hatalmas föllendülés köszöntött be a Magyarországhoz visszakerült magashegységekben – erről részletesen szól könyvünk, képekben is. Ki kell emelni két hargitai menedékház, a hargitafürdői Úz Bence és a madarasi menedékház megépítését, a sok síversenyt, mindenekelőtt pedig a Radnai-havasokban, Borsafüreden kiépült Nemzeti Télisport Központot. Erről részletesen szól Killyéni András-Péter Olimpiai álom a Radnai-havasokban című könyve. Ez sajnos elfogyott, a Székelyföldre nem is jutott el, indokolt lenne új kiadásban megjelentetni. Ezalatt a szűk négy esztendő alatt megújultak a kapcsolatok a magyarság szétszakított részei között; a trianoni Magyarországról aki csak tehette, felkereste Kárpátalját és Erdélyt. Budapestről hálókocsis vonatok szállították a sportkedvelőket a Kárpátok síterepeire. A háború vége csupa tragédia volt: kiváló sportemberek pusztultak el az orosz fronton, Auschwitz haláltáborában, vagy a hadifogságban. A magyar téli olimpia álma is elszállt, a borsai Anikó-menedékház pedig a szó szoros értelmében füstbe ment: fölégették.
A kommunizmus idején a határok szinte teljesen átjárhatatlanok lettek, a nemzetközi sportéletben is igen szerény volt a szovjet blokk részvétele, viszont a turistaság és azon belül a sísport létszámban erősödött, hiszen kikapcsolódást jelentett a nehéz életkörülmények közepette, a félelem légkörében. A támadó háborúra készülő Varsói Szerződés katonai céllal támogatta, sőt erőltette a tömegek sportolását. A sísport technikai feltételei viszont elmaradtak a nyugati országokétól, a vállalati sportegyesületeknek legfeljebb primitív, drótköteles sífelvonókra futotta.

– Milyen személyes tapasztalatokat szerzett a rendszerváltás előtt Erdélyben természetjáróként, sízőként?

– 1969-ben jutottam el először Erdélybe, anyai nagyanyám szülőföldjére, ezt követően pedig erdélyi, magyarországi, sőt angliai magyar barátaimmal számos túrát tettem a székelyföldi hegyekben. Szép emlékem a Gyilkos-tótól Gyimesbe, az Egyeskő érintésével tett gyalogtúrám, meg a Kelemen- és Görgényi-havasok bejárása. A 80-as évek elején egy decemberi síoktató „besíző” tábor keretében jártam először a Madarasi-Hargitán, ez nagy élmény volt. Vonattal utaztunk és könyvek tucatjait „csempésztük be” hátizsákjainkban udvarhelyi barátaim számára.

– Hogyan alakult síterepeink helyzete a rendszerváltás után?

– A rendszerváltozás után a „kutyás” felvonók a fenntartó cégekkel együtt eltűntek, az utóbbi tíz évben viszont magánvállalkozók vagy önkormányzatok a felvonós sípályák tucatjait hozták létre. Ezek hossza és szintkülönbsége elmarad az Alpok vagy a Tátra pályarendszereitől, de tanulásra, formába lendülésre, hétvégi és esti sportolásra igen alkalmasak. A szaporodó panziók és vendégházak árai vonzók és négy évszakban kihasználhatók. A magyarok által lakott vidékek legmagasabb csúcsa, a Madarasi-Hargita alatt, 1600 m magasságban kiépült felvonós pályák és az ottani vendégházak méltán népszerűek. Mint a Magyarországi Kárpát Egyesület korábbi elnöke, több „nemzetegyesítő” sítábort szerveztem oda az EKE közreműködésével, magyarországiak mellett szlovákiai, sőt kárpátaljai magyarok részvételével. Magyarországról jóval többen keresnék föl a hóbiztosabb székelyföldi terepeket, ha végre megépülne az észak-erdélyi autópálya legalább Marosvásárhelyig.

– Interjúnkat előkészítendő rendkívül érdekes anyagot küldött elődokumentáció gyanánt, ebben az írásában konkrét javaslatokat fogalmazott meg a Hargita megyei síterepek fejlesztésére vonatkozóan. S nemcsak az adottságokat, hanem a fejlesztési lehetőségeket is számba veszi, tételesen megfogalmazva a legsürgősebb tennivalókat. Melyek lennének ezek?

– 2010 és 2012 között Borboly Csaba megyei elnök jóvoltából többször találkoztam helyi önkormányzati és közbirtokossági vezetőkkel, a hegyimentő-szolgálat több tagjával és megismertem a Hargita-hegység téli idegenforgalmának föllendítésére kidolgozott terveket. A Máté Lehel közreműködésével az osztrák Hubert Ramskogel által elkészített projekt alapos és kívánatos, jó érvrendszere mellett előnye a fokozatos megvalósíthatóság és a jövedelmezőségi számítás, valamint az, hogy a közel fél évesre bővíthető téli szezon mellett a nyári hasznosításra is kellő figyelmet fordít. Azóta szorgalmazom e tervek magyarországi fölkarolását. Sajnos a javasolt felvonókból és új sípályákból eddig semmi sem valósult meg, miközben a Székelyföld számos kisebb síterepe szép fejlődést mutat. Hargita megye érdeke, hogy első lépésként mielőbb jöjjön létre Hargitafürdő és a fölötte magasodó Csicsói-Hargita között egy függőszékes felvonó és egy vagy két lesiklópálya. Ez egész évben komoly vonzerőt jelentene egész Csík számára. További ugrásszerű fellendülést hozna Székelyföld turizmusában, ha két további felvonó és sípálya révén a Vargyas-patak völgyén keresztül össze lenne kötve a Csicsói- és a Madarasi-csúcs. Ausztriában és Olaszországban számos, ennél is nagyobb pályarendszer köt össze síterepeket és településeket. A Rákosi-és a Madéfalvi-csúcs bekapcsolásával ezekkel vetekedne a Hargita.

– Felvázolt tervéből kitűnt, hogy a Hargita-hegység, annak négy csúcsa adottságai vetekednek a szlovákiai Alacsony-Tátrabeli síközpontokéval, de a fejlesztésben megelőzött bennünket Ukrajna és Bulgária is. Ön szerint min múlik ez a késlekedés? Pénzen? Politikai akaraton? Kishitűségen?

– Az ember azt olvassa, hogy Románia elmarad az EU-támogatások kihasználásában, márpedig ezek révén, állami támogatással kiegészülve, megvalósíthatók a nagyszabású tervek. Persze a közbirtokosságoknak föl kellene ismerniük, hogy kis területek sportcélú el- vagy bérbeadásával jelentős jövedelemre tehetnének szert. Az is rendkívül fontos, hogy megalapozatlan környezetvédelmi aggályok se akadályozzák a fejlesztést. A Tátra és az Alpok bizonyítják, hogy a hegyi legelők fölött libegő kötélpályák és a havon sikló sízők semmiféle kárt nem okoznak a természetben, sőt a természetes hótakaró megerősítése helyi vizekből előállított mesterséges hóval biológiailag egyenes előnyös. Az ezt bizonyító norvégiai vizsgálatokkal személyesen is megismerkedtem.

– Sok kicsi, nem a legkorszerűbben felszerelt pálya található a térségben, de ezeket nem szervezték rendszerbe, hálózatba, nem biztosított az átjárás köztük, a pályatulajdonosok többsége még a Hargita Sírégióhoz való csatlakozástól is elzárkózott, csupán a Bucsinon, a Homoródfürdőn és a Csomafalván működő pályák csatlakoztak, s legalább a bérletek közösek ezeken. Mi segíthetné elő a kooperációt?

– Ismét az európai példákra hivatkozom, ahol egész régiókra érvényes ugyanaz a síbérlet – a használat elszámolása elektronikus úton történik. A Hargitán a közös jegy révén egyhetes szabadság alatt körbe lehetne sízni az egész hegységet, ahogy most februárban ezt meg is tettem. Örvendetes, hogy Hargitafürdő sípályái idén végre megvalósították a közös pontjegyet.

– Visszatérve a kötetre? Hol áll ma a magyar sporttörténetírás? Tervez-e újabb kötetet?

– Az egész Kárpát-medencére jellemző, hogy a sporttörténelmet kevesen művelik, pedig az érdeklődés létező. A sajtó, beleértve az elektronikusat, rövidebb közlemények révén az egyes sportágak művelőit meg tudná ismertetni az elődök élményeivel és eredményeivel, ezzel is további híveket szerezve az egészséges életmódnak. Ami engem illet, ha az Úristen megengedi, a politikatörténet és az emlékirat műfaját szeretném még gyarapítani, de sítörténeti könyvem kissé bővített második kiadására is szívesen fordítanék időt.

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.