2021, január 23, szombat.
custom_html_banner1

Legészakibb és legnyugatibb középen

Régóta halasztgatom, hogy Mexikóról írjak. Mert már régebb rájöttem, most meg le kell végre írnom, hogy bizony ez nem olyan egyszerű. Nem is tudom, honnan kezdjem a mesélést, pedig van, amiről beszámolnom, vannak igazi érdekességek a tarsolyomban a látottakon kívül is. Mégis kissé nehezen áll össze a fejemben a kép. Márpedig tudjuk, hogy minden ezzel kezdődik: szükségem van arra a rendszerre, amely kialakul bennem egy országról, tájról, kultúráról, ahhoz, hogy írni tudjak róla. Ezúttal azonban nehezen formálódik a kép, nem véletlenül, hogy bár lassan három éve írom az utazási élményei­met, illetve mindazt, amit ezek ürügyén el lehet mondani világunkról és magamról, eleddig mindig félretettem a mexikói napokat. Akárhányszor eszembe jutott, mindig azt mondtam magamban, hogy majd máskor, később, és aztán sokáig megint nem gondoltam rá. Most azonban, amikor befejeztem Argentína és Brazília megéneklését, azelőtt meg Peruról jókora könyvnyi anyagot írtam, Bolíviából is kóstolót adtam, valahogy annyira természetes, hogy latin-amerikai élménnyel kell folytatnom, hisz még van belőlük, hogy nem tudom tovább odázni az eddig tologatott utazást. Olvasgatok róla, a fotóimat nézegetem, és azt a kevés, de nagyon fontos jegyzetemet, amiből ki kellene kerekednie Mexikónak, és ami szinte mind újabb gubancokat okoz, ahelyett, hogy tisztítaná a képet.

Természetesen azt a néhány elengedhetetlen adatot, amely elhelyezi térben-időben az országot, könnyen meg tudom adni. De már ezeknél is elkezdődik az a furcsa ellentmondás, ami a köztudat és a valóság, illetve a leírtak és a valóság között van, azaz meglepetésekkel szolgál.

Az az állam is több területen a legek országa, mint szinte valamennyi nagy amerikai állam.

Mexikó, teljes nevén a Mexikói Egyesült Államok (nem véletlenül hajaz északi szomszédja nevére!) és amely hivatalosan Észak-Amerika legdélibb részén helyezkedik el (azaz semmi közép!), a föld legnépesebb spanyol nyelvű országa. Lakosainak száma a 2018-as adatok alapján 126,2 millió, máshol 2017-es adat alapján 130 millió. És itt máris meg kell állnunk, mert ezek a számok lényegében részben hozzávetőleges adatokon alapulnak, mint azt máris láttuk. Ez elsősorban azért van így, mert a lakosság összetétele nagyjából – hangsúlyozom: nagyjából! – a következő: harminc százaléka az indián őslakosság, hatvan a meszticeké, kilenc százalék fehér és egy százalék fekete. Ha nem is feltételezzük, bár feltételezhetnénk, hogy a népszámlálás eleve nem a kifejezett pontosság remekműve, még mindig csak részben magyarázzuk a számok pontatlanságát. Az igazi gondot az egyharmadnyi lakosság életmódja jelenti.

Az indiánok nagy része a hegyekben és őserdőkben él, és vándorol mai napig. Életmódjuk ugyanis ott, szépen kifejezve, természetközeli, azaz abból élnek, amit a vadon, a föld és a befogható állatok meg halak biztosítanak. Aztán mikor felélik ezeket, kimerül a föld termékenysége, továbbállnak. Lényegében senki sem tudja követni sem életüket, sem számukat, inkább csak saccolni lehet. Ezeknek az embereknek az élete olyan, mint az Amazonas vidékén élő sorstársaiké, akikről Peru Nobel-díjasa, Mario Vargas Llosa írt A beszélő című csodálatos regényében. Mexikóban a legismertebb ilyen közösség a Lacandon vidéken élő maja csoport, az ország déli, Guatemalával határos Chiapas államában. Ezt a vidéket tulajdonképpen sosem hódították meg az európaiak. Az indiánok sajátos helyzetéről, az indián csoportok alkotta államocskák az államban jelenségről majd külön szólok bővebben. Ám ha már elkezdtem írni róluk, akkor itt kell megemlítenem azt is, hogy ez a nem kevés ember – itt megint nagyon körültekintően kell fogalmazni, hisz egyes helyeken kevesebb mint 26 millió indiánról beszélnek Mexikóban, a lakosság 30 százaléka ellenben megközelítőleg 40 milliót jelent – ez a nem kevés ember tehát bizony nem egy nyelven beszél. Talán ezért ódzkodtam Mexikóról írni, mert állandóan ilyesmikbe ütközöm. Ez a szép hazánk lakosságánál mindenképp több, lehet, hogy annak kétszerese mostani ismereteink szerint 364 indián nyelven szól, amelyből 16-ot a kihalás fenyegeti. A már említett Lacandon vidéken körülbelül ezren élnek és azonos nyelvet beszélnek, de létezik egy olyan – illetve létezett 2015-ben, amikor ott jártunk, de azóta bármi megtörténhetett –, amelyet akkor ketten beszéltek, de összevesztek és már nem beszéltek.

Az ország hivatalos nyelve persze a spanyol, amelyet állítólag nagyon szépen használnak errefelé, mert úgy tartják, hogy az itteni nyelvjárás áll a legközelebb – még egy leg – a sztenderd nyelvváltozathoz. Sajnos az állítás igazát nem tudtam ellenőrizni, hisz nem ismerem a nyelvet, de dallamát nagyon szeretem.

A legekhez visszatérve elmondhatjuk, hogy Mexikó a legészakibb és egyben a legnyugatibb latin-amerikai állam.

Ez az ország is, mint a harmadik világ szinte mindegyike, nagyon színes a szó minden értelmében. A társadalmi, történelmi és gazdasági kétes értékű színpompán kívül itt a látvány is roppant sokszínű volt. Ám míg Indiában, amelyet a külső csínjében hasonlíthatunk hozzá, és amely ugye megelőzte a megismerésemben, az öltözetük és a mütyürök biztosították ezt, addig itt a házak és a díszítések voltak elképesztően színesek. Nem mindenhol, de a legtöbb helyen. Meg az apró kézimunkáik, csecsebecséik, amellyel elragadtatják az arra járót. Valószínűnek tűnik, hogy ők is a szürkeséget, a mindennapok gondját-baját, lelketlenségét igyekeznek ezzel valamennyire kompenzálni. Mert más szempontból is nyugodtan hasonlíthatjuk keleti társához. Igaz, valamivel jobb a helyzet nyomor szempontjából – mind a hivatalos adatok, mind a látottak alapján – olyan egy fokkal, ha egy tízes skálán próbálnám elhelyezni, hisz Brazíliával együtt Latin-Amerika legdinamikusabban fejlődő országaként szokás emlegetni, de közben ugyanúgy sokan út melletti kalyibákban élnek, dolgoznak, árulnak, ami pedig a társadalmi elnyomást illeti, bár más előjellel, de hasonló a helyzet. Valamivel civilizáltabbak, kőből, téglából is készülnek ezek a bódék, kalyibák, házutánzatok, és nem találkoztunk szabad ég alatt a járda szélén meghúzódó emberekkel. Ám az alaphangulatuk mégis kevésbé tűnt jónak. Errefelé nem a buddhizmus és a hinduizmus békessége áradt, hanem a kényszerű beletörődés feszültsége. Octavio Paz, Mexikó eddig egyetlen Nobel-díjas költője A magány labirintusa című esszékötetében a honfitársait védekezőnek, tartózkodónak és zárkózottnak írja le. Bár olvastam ellenkező véleményt, és a köztudatban is más van, mégis, már első benyomás alapján, de kéthetes ott-tartózkodás után is kénytelen vagyok igazat adni neki.

Kapcsolódó cikkek:

14,347RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb