„Lábujjhegyre állva, fű hegyén járva”

Születésnapi beszélgetés Czegő Zoltánnal

80

Nyolcvanadik születésnapját ünnepelte június 18-án Czegő Zoltán író, költő, újságíró. Bukarestben, székely családban született, de élete java részében Sepsiszentgyörgyön lakott. Ma is ott él, oda tért haza 22 éves magyarországi menekült élet után. Máréfalván és Székelyudvarhelyen néhány gyerekévet, Korondon tanári pályájának kezdetét töltötte.

fotó: Barabás Zsolt

– Elolvastam az első kötetéből jó néhány verset, köztük a Született 1938-ban címűt, és a Kerék-éneket, amely úgy kezdődik, hogy „Keveset, csak nyolcvan évet szabtam…” Most, a nyolcvanadik születésnapján újraolvasta a verset, vagy netán tudja kívülről?

– Hogyne tudnám! „Keveset, csak nyolcvan évet szabtam – nem gördülhetek borsószemeken. Szárnyas kereket építek, szívem, e mindig nyughatatlan edzi a rázós utakhoz kerekem….”

– Tudja kívülről a verseit?!

– Nem az összest, azt nem is lehetne, hisz huszonhét könyvem jelent meg – igaz, köztük próza egy tucat. De sok versemet tudom fejből. Nagyobb élmény volt a hatvanas években, – 1966-ban jelent meg az első versem, s utána folyamatosan – bükszádi tanárként, vagy a Madarasi-Hargitán, vagy netán egy nő otthonában egy vers elkészülte, megszületése, mint ma. Megírtam, s hamar rögzült az agykéregben, a lélekben…

– A Kerék-ének megszületésének pillanatára, körülményeire, élményére is emlékszik?

– Azt a verset Bükszádon írtam. Amikor már a 182 centi magasságom – abból számítsunk le öt centit a homlokomtól a szememig – nem volt elegendő, hogy távolra lássak. Lábujjhegyre kellett állni, fű hegyén kellett járni, így kezdődött a versírás.

– Első kötete, a Pogány liturgia megjelenése idején, Ön alig 32 éves volt. Hogyan látja az akkori önmagát? Bölcsnek? Filozofikusnak?

– A bölcsesség ott kezdődik, mikor az ember maga körül, önmagában is tud számot vetni, de maga körül a világban is keresi a helyét, és keresi az igazat. Ez a világ nagyon sok mindennel van kitapétázva, én bizony sok mindent letépnék, s már huszonhat-huszonnyolc éves koromban is tépdestem a hazug tapétákat. Itt kezdődik a gondolkodás, a filozófia. Ez a gondolkodás és a vers alapja az élmény mellett, mert a vers ott kezdődik, ahol titokban a csíra – a költő legtöbbször maga sem veszi észre, hogy vershelyzetben van és versben gondolkodik. Egyébként igaz, hogy én filozófia szakon végeztem lélektant és magyar nyelv és irodalmat, de nem tartom magam filozófusnak, mert nem az a hivatásom. A filozófus másképp rakja rendbe a dolgokat, és másképp látja a tapétákat a csillagoktól le a földig. Ha már itt tartunk, a költészet „uralkodásánál”, akkor beletartozik az is, hogy ott indul a költészet, s az emberből a kiáltás, az őrült rikoltás is akkor jön elő, mikor látja a gazemberséget, az ellentmondást, a világ rendetlenségét.

– Gyönyörűen beszél a vers születéséről, mondván, hogy titokban, mint a csíra kezdődik… Hol kezdődik a regény? Az Ön esetében mintha az utóbbi évtizedek műfaja lenne…

– Valóban, nálam a regény később jött. Novellákat már a hetvenes években írtam és közöltem, a regény csak hetvennyolcban kezdett zakatolni bennem mint kísértés, mint lehetőség, a kimondás, a nagyot ölelés lehetősége vagy feladata, s mondjam úgy, hogy próbatétele is. Budapesten elmentem nyugdíjba, megvolt a jó lakásom, amit a kommunista rendszer, a magyar kormány adott nekem mint menekült költőnek 1988-ban. 1999-ben megszületett az első unokám, én nyugdíjas lettem, de főszerkesztője voltam a Nyugati Magyarság című lapnak. Volt fizetésem, nyugdíjam, s megtörtént velem az a csoda, hogy nézhettem egy pici embert, akit a lányom szült. Teljesen kicserélődtem, rajongtam, imádtam. Anyagi gondjaim nem voltak, hozzáfogtam és megírtam az első regényemet, a Medrében élt. Két hatalmas kötet, valami kilencszáz oldal, és megírtam öt hónap alatt. Ez az én történetem kezdete a magyar prózában. A regényt nagyobb ölelésnek tartom, nemcsak a búzakalász gyűjtésének, hanem öt-hat kéve, fél kalongya vállalásának aratáskor. Számomra ez a regény: mindent kimond, ami belefér az epikai keretbe. Megtörtént velem a regény.

– A Két tenyérben című regényének a főszereplője Nyugatról költözik haza Budapestre, a Medrében él szobrásza, Zsombori István Budapestről költözik haza Székelyföldre, vagyis úgy tűnik, Ön már 2002-ben, jó előre megregényesítette majdani, 2010-ben történő hazatelepedését… A regényben történtek később megtörténtek Önnel? Egyáltalán hasonlított a hazaköltözés vagy a döntés meghozatala a regénybelire?

– Nem, mert én szegényen szöktem ki, hangsúlyozom, hogy kerüljük el azt a gyakran előforduló marhaságot, hogy Czegő Zoltán 1988-ban költözött Magyarországra. Én nem költöztem ki. Aki költözik, az viszi a bútorait, az ékszereit, a szekrényt, a kutyát, a pénzt, meg a macskát, meg az anyósát, s a feleségét, s a családot. Én kaptam egy kirándulójegyet, de tudta az illető hivatal, hogy én nem jövök vissza, azért is adták, meg is mondták. Tehát én szegényen mentem ki, és az a kis spórolt pénzem, ami volt, amikor hazajöttem, ráment itt egy rettenetes állami lakás felújítására. A regénybeli szobrászom, aki meghódította az amszterdami közönséget, az nem így költözött haza. A menekülésnek vagy hazaköltözésnek semmi köze az én életvitelemhez, azonkívül, hogy sajnos huszonkét évet Erdély nélkül kellett töltenem.

– Mégis miért ment el?

– Engem 1983-ban, tizenöt év szerkesztői munka és öt kötet megjelenése után a Román Kommunista Párt egyszerűen kivágott a Megyei Tükör szerkesztőségéből, mint egy pisis macskát. Betettek a megyei kultúrbizottsághoz, ott maradtam öt évig, s akkor azt mondtam, hogy az öngyilkosság kizárva, a kommunistásodás már a bölcső­ben ki volt zárva, tehát nekem innen mennem kell, mert megőrülök, hogy egy félanalfabéta tisztviselőnő, megyei kultúrbizottsági elnöknő, és a kommunista aktivisták, akiknek annyi osztályuk van, mint a vonatnak, dirigálnak nekem, s megvonják a közlési jogomat. Tehát nekem mennem kellett, de erre nagyon ritkán és félve gondolok, hogy megtettem. Én, aki 1967-ben megátkoztam azokat, akik elmentek. De meg kellett tennem, hogy egészben maradjak, mert annak a rohadt rendszernek a gyűlöletig elmenő ellensége voltam. Ezért is fáj nekem egy vers, Király Zoltán tavalyi verse, aki egy kalap alá véve a mi teljes nemzedékünket, ezt írta: „derék erdélyi költők és írók / jelentéseik megírták. / hóban-fagyban, télen-nyáron / besúgták legjobb barátaikat, bajtársaikat…” Hát én elképedtem, amikor olvastam. Egyszerűen besúgóknak nevez minket, a teljes másik nemzedéket. „Nagyjából tudjuk, kik voltak (és vannak)” – írja Király Zoltán.
Égnek áll az embernek a haja s a hajam, mikor arra gondolok, mit kellett kiállnom s kibírnom a kommunista rendszerben az írásaim miatt, és akkor jön ötven év után egy ilyen bokán rúgás… Mert nem azt írja, hogy egyesek, hanem az erdélyi író- és költőnemzedék, amelyiknek szerinte „nevét viseli majd iskola, közterület meg utca, számtalan, anyanyelvet ápoló és félve mentő egylet”. Akkor mit kerestem én ott Budapesten, a tizenötödik kerületben, miért mentem oda? Két csodálatos gyerekemet és feleségemet itthagyva, 1988 kora tavaszán kimentem, és nem tudhattam, hogy mikor jöhetek haza. Ha van abszurd az életemben, akkor ez volt az. Tépett-sodort a honvágy, és majdnem huszonhárom év után győzött is, haza kellett jönnöm. De nemcsak ezért. Az 1990-es évek derekán megalakult Budapesten az az európai egyetem, melyet Soros György alapított, és elindult a Soros-ösztöndíjrendszer, valamint az irodalmi lapok támogatásának rendszere, amit nevezhetnék lefizetési rendszernek is. Így történt meg, hogy azok a lapok, amelyek korábban rendszeresen fogadták az írásaimat, egyik napról a másikra egyetlen soromat se közölték többé. A honvágy mellé társuló elemi erejű undor volt a másik oka, hogy onnan menekülnöm, takarodnom kellett, Maradék humorommal szoktam mondani nagy ritkán, hogy Székelysepsiszentbudapestről disszidáltam vissza, át Romániába.

– Hogy telnek most a napjai? Sokat unokázik, sokat ír, sokat barátkozik?
– A napjaimról egy az egyben mondhatom, hogy nagyon gyorsan telnek. A múlt hónapban töltöttem a nyolcvan évet. A tavaly imádkoztam, hogy érjem meg a következő tavaszt. Most itt ülök, nézem ezt a hatalmas, gazdag termésű szilvafát, aminek óriási, tíz méter átmérőjű habfehér lombja volt áprilisban, és arra gondolok, édes jó Istenem, ha nem egyéb, még ez is elhervad az ősszel…, akkor persze le kell nyugtatnom magam, hogy ez az életek rendje, hogy el kell menni. Hiszem vagy nem hiszem azt, ami itt történik, hiszek vagy nem a túlvilágban, az teljesen mellékes, egyszer el kell mennem nekem is. Úgyhogy ezzel a törvényszerűséggel, ezzel a szükségszerűséggel nyugtatom magam, de azért nagyon szeretnék megélni még néhány tavaszt és dús, gazdag őszöket is. Írok, persze nem olyan napi rendszerességgel, mint eddig. Nincs annyi erőm. Két-három órát dolgozom, és elfáradok. Írok, de attól félek, hogy mi lesz, ha már nem tudok írni sem. Kénytelen vagyok napilapoknak is írni, hogy érezzem: igenis mekkora szükség van rám…

– Hisz a túlvilágban?

– Én erről tételesen nem vagyok hajlandó beszélni. Bocsásson meg, ez nem a kérdés elutasítása. Gorgiász ógörög filozófus kérdésre válaszolva azt mondta: Istenről nem mondhatom sem azt, hogy van, sem azt, hogy nincs. Meggátol ebben annak homályos volta és az élet rövidsége.” Így mondta. Nem tette oda, hogy meggátol kicsiny porszem voltom, de a meghatározásában, megfogalmazásában ez is benne van.

–Nyolcvanévesen fél még az ember valamitől vagy bármitől is?

– Érzelmileg zsúfolt életem volt. Természetesen azt mindenki tudja, hogy van pozitív és negatív érzelem, van fölemelő és földbe taposó érzelmi viszonyulás. Én érzelmileg meggyőztem magam talán, hogy elkerülhetetlen az elmúlás. Ahogy a születésem, a létem nem tőlem függ, nem tőlem függ az sem, hogy lesz-e holnapom. Így próbálom magam determinálni, hogy hiába az orvos, és az, hogy az egészségemre vigyázok, de egyszer túl kell lépnem rajta. Aztán, hogy melyik a szép halál, s melyik a csúnya halál, ez már nem foglalkoztat, s a halál szó sem, ezt ki lehet húzni. Igyekszem nem lenni terhére senkinek, eddig is igyekeztem. És immár magamat se terhelem rengeteg fölösleges félelem érzésével. Hiszen – még előttem az élet!…
Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.