Közöttetek ez ne így legyen!

478

Meglátogatsz, beszélgetünk, úgy általánosan mindenről, és egyszer csak, mint az őszi falevelet továbbsodró szél, veszel egy mély lélegzetet és így szólsz: „Szeretnék valamit elmondani neked.” És ekkor veszem észre, hogy már a sírás szorongatja a torkodat, és azt suttogod: „Egyedül maradtam, két hónapja elveszítettem édesanyámat.” Meséled a rák borzalmas szövődményeit, és az életünk betegséggel szembeni kegyetlenségét is. Érdektelenség, a szenvedésben senyvedőtől is a haszonlesés, magadra mara­dottság és rettegés az utolsó pillanattól; miközben magad is látod, hogy a legjobb az volna, ha a betegség görcsös „keze”elernyedne végre.
Nehéz egy olyan kezet hidegnek érezni, amely mindig az élet melegét árasztotta feléd, s noha mindig jólesett, ha megszólított, most megijedsz, amikor a kórterme felé igyekezve azt hallod, hogy a nevedet ordítja. S nem tudod és nem érted, miért lett ilyen a világ: a te világod és az enyém, amely a tegnap még annyira szerethető volt? És magad elől is titkolva, mintha félnél a saját ítéletedtől, kérdezed: nem értem, miért vagyok most annyira egyedül?
Hallgatlak, és nem tudok mást tenni, mint hogy hallgatok: talán rád, talán a bensőmre, s talán az Istenre… S én is veled ismétlem a kérdésed: nem értem, miért vagyunk ilyenek? Nem értem magam sem, akkor, amikor nem akarok valakinek a nehézségében, a magányában együttérezni. Ne haragudj, hogy azt mondtam neked, láss egy lehetőséget ebben a veszteségben is: hogy mindezek ellenére nem keményítheted meg a szívedet, és nem lehetsz érzéketlen mások fájdalmai iránt. A veszteséggel, a fájdalommal szemben majdhogynem tehetetlenek vagyunk, de kiábrándító, amikor közömbösek maradunk, csak azért, mert mindez nem velünk esett meg.
Készülök a vasárnapi igehirdetésre, és a feldúlt bensőmre jön a válasz: „De közöttetek ez ne így legyen!” (Mk10,43). Elszorul a torkom. Van-e olyan közösségem, ahol hazugság nélkül ki tudom mondani, hogy közöttünk ez nem így van? Hogy nem akarunk nyerni a másik epedezésén, hogy nem hagyjuk, hogy az egyedüllét felőrölje mások életkedvét, és valóban sajog az, ha fájdalma van valakinek mellettünk, és nem elégszünk meg a tisztelettudó, de rideg együttérző szavak tolmácsolásával?!
Van-e „szigetünk”, van-e ahová emberségünket elrejtsük felfaló önmagunk elől, hogy amikor felébredünk önzőségünkből, mint valami eltett téli kabátot, leporoljuk és újból magunkra öltsük? Leginkább olyankor, amikor bennünket vacogtat saját létünk közömbös hidege…
Uram, mondod tovább az Igében: „aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok”. Valaki nemrég így fogalmazott: én attól félek, hogy a múlt borzalmai bármikor megismétlődhetnek. Első hallásra majdhogynem kinevettem, de be kellett látnom, semmi garanciánk sincs, arra vonatkozóan, hogy nem leszek én magam kegyetlenebb, hisz szemernyi erőfeszítést sem teszek azért, hogy szolgáljam a te élni akarásodat, annyira telítve vagyok önmagammal és ábrándjaimmal, vagy éppen keserűségeimmel. Nem fog ez változni, s leginkább ma nem, s velünk és bennünk nem, ha nem is akarjuk megérteni, hogy a kijátszott és mások kárára szerzett előny nem szolgálja az életet.
Hallgatom a fájdalmad és megértem, nem tudok válaszolni a kérdésedre, mert egy olyan személyt veszítettél el, aki szolgálta a te életedet. És igen, egyedül érzed magad, mert félve keresed magad körül azokat az embereket, akikről az Ige írja: Köztetek ez ne így legyen!
Adj erőt s bátorságot, Uram, hogy közöttünk ez ne így legyen, s valamikor tényleg elérkezzünk a saját életünkben oda, hogy hitelesen kimondjuk azt az agyongyakorolt szavunkat, hogy Ámen, azaz Úgy legyen!

Ft. Bilibók Géza plébános

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.