Közösségi élmény

76

darvas_attila_szerzokep_szinesujA modern futballtársadalom és benne a szurkolók kategóriájának legnagyobb mai kérdése, hogy ki számít „igazi szurkolónak”, és ki számít „divatszurkolónak”. Az alapvető lényegen viszont mindenki átsiklik: hogy a sport és vele együtt a szurkolás egy közösségi élmény kellene legyen.
Én is sokszor felteszem magamban a kérdést, hogy melyik a jobb? A két sörtől mámorosan, tapsikolva, szelfibotozva, félhangosan dudorászva végighallgatott, átélt hangulat, vagy az igazi, mindent elsöprő hangorkán, a piró, transzparensek és koreográfiák által kreált és az ezáltal megélt mámor? Szívem szerint az utóbbit választanám. A meccsnek nemcsak a pályán látottak adják meg a hangulatát, hanem az utóbbi a sava-borsa.
Így voltam és vagyok ezzel, de állítom, hogy vannak határok. Aki követi a magyar labdarúgást, az ott kialakult konfliktushelyzeteket a szövetség, a klubok és a szurkolók között, tudja, miről beszélek. A szövetség hozott egy szabályt a sok nemzetközi büntetés után, mely szerint csak regisztráció, szigorú szabályok útján lehet a stadionba belépni. Ennek sok szurkoló, magát ultráknak nevező csoportosulás nem örvend. Elsőre még én is pártjukat fogtam, gondolván, nem helyes a sok tiltás, elvész a hangulat.
A véleményem viszont hovatovább átcsap megértésbe. Előbb Krakkóban, a Divízió I/A csoportos jégkorong-világbajnokságon, áprilisban éltem meg, hogy milyen ultrák között lenni – bár azelőtt is volt tapasztalatom –, akik fittyet hányva a szabályra, a tiltásra, petárdáztak, füstbombáztak és verekedtek. Igaz, akkor ott többségben voltak azok, akik ki is fejezték nemtetszésüket a történtek miatt, de az ultrákat ez láthatóan nem érdekelte, ahogy az sem, hogy amit tesznek, annak a válogatott láthatja kárát.
Ahogyan pénteken sem. A magyar–románon bizonyították újfent, hogy miért is vannak okkal kitiltva a stadionokból. Törtek, zúztak, semmivel és senkivel nem törődtek.
Pedig nem kellenek a balhésok, még ha ez valamelyest rá is nyomja bélyegét a hangulatra. Lehet élcelődni a „családbarát meccsnézés” fogalmán, amibe nyilván a rendbontók nem tudják beleképzelni magukat. Nem is érdekli őket. Én sem vinném a családomat közéjük.
Nem fogják fel, hogy a balhé mindig következményekkel jár. Számukra is, és a válogatottra, kedvenceikre nézve is. Az egy dolog, hogy nem érdekli őket, ha a pénztárcájuk kiürül, esetleg egy cellába kerülnek – de az miért nem számít, hogy a válogatottjuk mérkőzését nem nézhetik a stadionból, mert zárt kapus büntetést kap a szövetség, mint ahogy volt a legutóbbi magyar–románon a Puskás Ferenc Stadionban? Mert azáltal, hogy magukat büntetik, büntetik kedvenceiket is. Senkiből nem azért lesz sportoló, hogy temetést idéző környezetben kelljen pályára lépjen. Mert a zárt kapus meccs ilyen.
És ezek után elvárják, hogy pozitív diszkriminációban részesüljenek a jegyosztásnál, mint ahogy kérték azt a mostani magyar–román előtt is. Majd csodálkoznak, hogy egyértelmű nem a válasz. Péntek este után újból bizonyították, hogy nincs helyük a stadionban. Hiába röhécselnek azon, hogy az általuk alantasnak, alsóbbrendűnek tartott románok egymás között összeverekedtek a stadionban – valójában semmi nem különbözteti meg őket. Hiába mutogatják annak a kisfiúnak az arcát, aki a könnygáztól épp elsírja magát, mert arról is ők tehetnek. Ha ők nem szerveznek randevút, akkor az a kisfiú sem tudja meg, hogy milyen, amikor a könnygáz marja az ember torkát, folyik a könnye, ég mindene. Mert ilyen borzalmas érzés, és nem egy hamar múló pillanat! Én is kaptam belőle Bukarestben két évvel ezelőtt, miattuk.
A pénteki labdarúgó-mérkőzésnek pedig olyan körítést adtak, amely minden volt, csak nem közösségi élmény, amelyre hivatott kellene legyen a sport. Még akkor is, ha ez történetesen egy magyar–román meccs.

Darvas Attila

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.