Közösség, egyéniség, hit – az együttlét jellemet formál

187

A Balázs Feri bácsival való mostani találkozásnak az volt az apropója, hogy a napokban hivatalosan is harmincévessé vált a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ). Feri bácsi szabadkozott, hogy nem rendelkezik pillanatnyilag a teljes dokumentációval, egy részét kölcsönadta, hiszen Marosszentgyörgyön egy szerzői munkaközösség épp azzal foglalatoskodik, hogy megírja az RMCSSZ harminc esztendejének történetét. Balázs Ferenccel Simó Márton beszélgetett.

Balázs Feri bácsi                           Fotók: Balázs Ferenc gyűjteményéből

– A pionírszervezet 1990 után automatikusan megszűnt. Tankó Berci kollégám mindjárt mondta, már a forradalmi napokat követően, valamikor január legelején, hogy jó lenne a pionírok piros nyakkendőjét a cserkészek zöld nyakravalójára cserélni. Hosszú évek óta dolgoztunk már akkor együtt. Ő kezdetben turisztika és népifaragás szakkört vezetett; később került volt a Pionírházhoz Szalai Csaba matematikatanár, aki átvette a turisztika–honismeret csoportot, én meg a fényképezés és filmezés alapjait oktattam a gyermekeknek, de azért mindenben jól együttműködtünk, szerettük az átfedéseket és segítettük egymás munkáját, hiszen ezek a területek összefüggnek, vétek lett volna elválasztani egymástól – kezdtük a beszélgetést Balázs Ferenc (1937) nyugalmazott pedagógussal, fémipari technikussal, „öregcserkésszel”, Szé­kelyudvarhely közismert és közkedvelt fotográfusával, aki ma is folyamatosan dokumentálja a változásokat. És nyilvánosan is „örök cserkész”. Főleg.
A romániai magyar cserkészéletnek vannak előzményei, sőt viszonylag koraiak is, hiszen annak idején épp a székely anyavárosban alapították Z. Sebess József egykori testnevelő tanár vezetésével az első csapatot (1911), majd néhány év során a mozgalom gyökeret vert az itteni főreáliskolában, aztán a marosvásárhelyi és a kolozsvári református kollégiumokban, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Ká­-roly Főgimnáziumban is. Országos szintű szervezetbe 1912. december 28-án tömörültek, amikor létrejött a Magyar Cserkészszövetség (MCSSZ). Abban az első fellángolási időszakban Erdély-szerte húsznál is több őrs alakult, ám azokat szétzilálta a világháború. A Trianon után berendezkedő új impérium alatt a romániai és az erdélyi magyar cserkészélet román szervezeti keretek közt zajlott 1938-ig, amikor királyi rendelettel betiltották. Hamarosan aztán zavartalanul működhetett ismét 1940 és 1944 között a második bécsi döntést követő határmódosítások jóvoltából az észak-erdélyi területeken.
Feri bácsi kisdiákként már találkozhatott a cserkészet „nyomaival”. Szülőfalujában, Korondon táboroztak 1943 nyarán két hétig a nagyváradi cserkészek. Ekkor tekinthetett be először a működő mozgalom életébe. A háború utáni években pedig iskolájukban dolgozott rövid ideig egy fiatal tanítónő – a nevére sajnos nem emlékszik –, aki korábban maga is cserkész volt, és még a pionírszervezet létrejötte előtt (1949) elhintette tanítványai körében a cserkészet alapelveit. Nem volt már cserkészélet, nem engedélyezték a hatóságok, de később, amikor pionírrá avatták, hatodikos-hetedikes korában mindjárt azt tapasztalta, hogy a baloldali eszmeiséget leszámítva, valami hasonló elvek alapján működő közösség tagjává vált a vörös nyakkendősök soraiban, és szívesen látta el osztagvezetői szerepét, amikor megválasztották.
– Egyébként több kiváló tanárunk is volt akkor Korondon. Kettőt említek: az etnográfus id. Haáz Sándor (1912–2007) és Benczédi Sándor (1912–1998) szobrászművész, aki történetesen románt és oroszt is tanított nekünk. Ők emberként is kiváló példák voltak, anélkül, hogy hivatalosan cserkészek lettek volna. Tartást is tanultunk tőlük… Amikor a változást követően szervezkedni kezdtünk, úgy indultunk 1990 január–február folyamán, hogy előbb hirdetéseket adtunk fel a helyi és a megyei lapban, amelyben megszólítottuk a fiatalokat, akik érdeklődnének a cserkészmozgalom iránt, de ugyanakkor meghívtuk köreinkbe az ismerős öregeket, akik valaha tagjai voltak valamelyik szervezetnek, úgyhogy 1990. február 28-án megtartottuk az alakuló gyűlést. Körülbelül 30 fő gyűlt össze a Szentimre utcában, ahol előtte a Pionírház volt, s amelyet Tanulók Házának neveztünk akkortájt, amely épület egyébként nemcsak azért volt emlékezetes, mert évtizedekig benne dolgoztam, hanem amiatt is, mert innen rukkoltam be a katonasághoz, hiszen 1968-ig itt székelt Udvarhely rajon katonai körzeti parancsnoksága. Ezen az első tanácskozáson jelen volt – többek között – Szabó Elvira, Jakab Emil, a két Kovács doktor, dr. Gyöngyössy János, Kővári Ferenc, Csiszár Antal. Jóval idősebbek, korban hozzám közelebb állók és fiatalok egyaránt jöttek. Az öregek közül többen is magukkal hozták megőrzött tagsági könyvüket, emléktárgyaikat, kitűzőiket. Volt köztük, aki annak idején Budapesten volt cserkész, Székelykeresztúron vagy Marosvásárhelyen, de jó páran az udvarhelyiek közül is felbukkantak a köreinkben. Többen szabályosan, cserkészköszöntéssel jelentkeztek. A megmaradt dokumentumok arra is jók voltak, hogy a szabályzatot felfrissítsük, az indulót megtanuljuk, illetve segítettek abban, hogy rekonstruáljuk a ruházatot, a különböző jelvényeket, a jellegzetes cserkészkalapot. Lehetetlen volt a gyári felszerelés beszerzése, nem létezett semerre „cserkészbolt”, mint manapság, és internet sem volt, amely egyebek mellett arra is jó manapság, hogy határokon átívelően lehessen megrendelni a kellékeket vagy a szakirodalmat, és építeni a kapcsolatokat. Úgyhogy magunk kellett megkeressük a forrásokat, felkutassuk a nyersanyagokat, a szakembereket, akik képesek nekünk segíteni. Előkerült a cserkészinduló, Sík Sándor (1889–1963) költő szövegével: »Fiúk, fel a fejjel, a harsona zeng, / Álljunk csatasorba vidáman! / Ránk vár a világ, ez a harc a mienk…« Emlékszem, hogy Silai István elkezdte zongorán játszani, én meg azonnal el is énekeltem. Tudtam, gyermekkoromból hoztam magammal, harmadik osztályban tanultuk volt, még a pionírélet kezdete előtt. Külön köröket futottam az országban, hogy legyen szabályos kalapunk. Temesváron volt megfelelő gyár, ahol le tudták gyártani. A gravírozót, aki az első sorozat jelvényt készítette, Aradon, az ottani játékgyárban találtam meg. Aztán az ingeket, a nadrágokat, a mellényeket, a nyakkendőket is magunk varrattuk az akkor még működő Akarat Szövetkezetnél. Ahogy teltek a hetek, hónapok, értesültünk arról, hogy más városokban is szerveződnek csoportok. Mindettől függetlenül azonban mi bejegyeztettük a csapatunkat a bíróságon, mi voltunk az első csapat az országban, amelynek szabályos bélyegzője, bankszámlája volt. Mindjárt én lettem a „főkoldus”, mehettem a cégekhez támogatásért, mert volt nyugtatömbünk, és szabályosan könyveltettük a pénzügyeinket.

Cserkészkeresztalja búcsúban

A Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ) alakuló közgyűlését Gyer­gyószárhegyen tartották 1990. május 15–24. között. Ekkor történt meg a már valóban országos szövetség bejegyzése és az első vezetőképzés. Mivel a központi vezetőség sorszáma minden országban az 1-es, az elsőbbséget átadták az udvarhelyiek, a Budvár cserkészcsapat lett a 2-es sorszámú, aztán jöttek, jelentkeztek, szép sorban alakultak az újak. Első elnöke Eigel Ernő, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium korábbi igazgatója lett, majd Gaál Sándor vezette 17 éven át. Volt esztendő, amikor 3000 fő fölé emelkedett a taglétszám.
Érdekes részletként említi, hogy akkortájt felkereste a székelyudvarhelyieket Kovács Nemere (1942–2003), a kolozsvári illetőségű író, szerkesztő, számos útikönyv szerzője, aki aztán hamarosan maga is lelkes cserkésszé változott és sok hasznos rendezvényt szervezett a Kincses Városban, az Apáczai Csere János cserkészcsapat „próbaőrsét” indítva kezdte a szerteágazó szervezőmunkát. Tevékenységének elismeréseként a Gr. Teleki Pál emlékéremben részesült. Köztudott, hogy Magyarország tragikus sorsú miniszterelnöke, Teleki Pál (1879–1941) 1922-től volt magyar főcserkész – ezt a megbízatást Horthy Miklóstól kapta (1922) – és 1933-ban megszervezte Gödöllőn a 4. Cserkész Világdzsemborit, amelynek táborában 30 000-en vettek részt a világ számos országából.
Ellentétben az egykori pionírszervezettel, ez egy ideológiamentes, ám vallásos – de kizárólagosan egyetlen felekezethez sem kötődő –, az emberi értékekre, az erkölcsre, az udvariasságra, a környezetvédelemre és az egészséges hazafiasságra nevelő civil szervezet, amely fejleszti az ember jellemét és egyéniségét, önkéntes és élethosszig tart – valahogy így foglalható össze a lényege, amely a Feri bácsi szavaiból is sugárzik. Ha megnézzük a 2011-es statisztikát, akkor látszik, hogy a jelentkezők életformát választanak, itt minden korosztály jelen van. Akkor 1066 teljes jogú (tagdíjat fizető) és 1000 próbaidős tag számbavételével készült egy felmérés: mintegy 10 százalék 8 és 10 év közötti, 40 százalék 11 és 14, 20 százalék 15–18 közötti fiatal, 12-12 százalékot képviselnek a 19–22, 23–50 éves korosztályok, illetve az 50 életév fölöttiek, a fennmaradó hányad pedig a visszavonulóban levő öregcserkészek kontingense, akik már kívülállóként figyelik a mozgalmat, de alkalmanként anyagilag és tapasztalataikkal segítik a cserkészcsapatokat, legtöbb esetben azokat a közösségeket, amelyeknek korábban maguk is tagjai, illetve tisztségviselői voltak.

Gödöllői emléktalálkozó, 1993

A székelyudvarhelyi cserkészek viszonylag korán megtalálták a helyüket a város és a környék civil és kulturális életében. Feri bácsi elmondta, hogy tulajdonképpen azt az űrt töltötte be, ami a felszámolt KISZ és a Pionírszervezet helyében jelentkezett, annyi különbséggel, hogy az RMCSSZ nem tömegszervezet, nem kötelező, nem állami szintű és fenntartású, hanem választott és önkéntes csoportosulás, amely ezáltal minőséget is feltételez, hiszen a szabályzatszegőket nem tűri meg a soraiban.
Hamarosan tömegrendezvényeken bukkantak fel – március 15-i és augusztus 20-i ünnepségeken, úrnapi búcsúkon, csíksomlyói zarándoklatokon –, ahol a rendezvények biztosítását, a tömegek mozgatását segítették, koszorúztak, olykor dalokat adtak elő. A legfontosabb tevékenységeik közé tartozott és tartozik ma is a karitatív munka. Jó kapcsolatot alakítottak ki az 1992-ben alakult lókodi Kiss Rozália Ökumenikus Öregotthonnal, rendszeresen adományokkal, kulturális programokkal örvendeztették meg az ott lakókat. Egy időben, amikor nem jutott elég pénz és energia a Szent Miklós-hegyi plébániához tartozó Jézus szíve-kápolnára – amely tudvalevőleg a székely anyaváros egyik legrégebbi és legértékesebb szakrális építménye –, vállalták környezetének gondozását és fásítását. Annak ellenére, hogy gyakran kitördeltek vagy elvittek az arra járók egy-egy kiültetett csemetét, a székelyudvarhelyi cserkészek érdeme, hogy a fák ott mégis felnőhettek, mert mindig odafigyeltek és pótolták a foghíjakat. Egy nagyobb lélegzetű közösségi munkájuk volt a Nagy-Küküllő forrásvidékének és felső szakaszának bejárása, a beleömlő patakok, az azokat tápláló források, illetve a Zeteváralján lévő víztározó környezetének tisztítása. Kapcsolatokat építettek, közös táborokat szerveztek az Amerikai Magyar Cserkészszövetséggel (AMCSSZ), a Magyar Cserkészszövetséggel.
Amikor 1993-ban létrejött, illetve újjáalakult a Romániai Cserkészek Szövetsége (Organizaţia „Cercetaşii României”), volt egy jogvita, hiszen az 1920 óta létező Cserkészmozgalom Világszervezete (World Organization of the Scout Movement) országonként egyetlen nemzeti szövetséget engedélyez, sikerült elérni, hogy a RMCSSZ alternatív szervezetként, párhuzamosan működhessen, mellérendelő kapcsolatban az országos központtal, szabadon építve az összmagyar és a világszintű kapcsolatokat. Mindez Balázs Ferenc és akkor tevékenykedő társai toleranciájának és diplomáciai érzékének az eredménye.

Öreg cserkész nem vén cserkész                                               Fotó: Balázs Attila

– A cserkészséget soha nem lehet abbahagyni. Életformává válik az évek során. Ha nem vagyok ágyban fekvő beteg, akkor ma is megyek a rendezvényeikre. Olykor nehezményezem, hogy néha elfelejtenek értesíteni. El kell mondanom, azt sajnálom, hogy életemből csak három évtizedet foglalkozhattam ténylegesen a cserkészettel. Tulajdonképpen aktív korszakom végére és nyugdíjaséveimre korlátozódott a „cserkészkedés”. Az az érzésem, hogy amennyiben nem adódik meg számomra ez a lehetőség, akkor már rég nem lennék az élők sorában. Amíg fizikailag rendben vagyok, s az eszem nem száll el, bárhová elmegyek. Akár táborozni, akár közösségi munkát végezni egyaránt. Ötleteim is vannak bőven. Megvan a kezdeti lelkesedésem, a szellemi „felszerelésem”, él bennem a lelkesedés napról napra, és az alkalomhoz illő ruházatom is ott van kézügyben – summázta beszélgetésünk lezárásaként mostani gondolatait az ifjú cserkészek öreg barátja, Balázs Feri bácsi, aki reménykedik abban, hogy kiszabadulunk hamarosan a vírus fogságából, és eljön ismét a dzsemborik ideje, találkozhatunk újból a cserkészek csapataiban, és ismét lelkesedhetünk, együtt ünnepelhetünk, együtt munkálkodhatunk a hétköznapokban is, hogy szebb legyen az életünk.
– Jó munkát! A legjobbat! – köszön el végül. Jobb kezét felemelve, szabályosan tiszteleg. A balt meg kézfogásra nyújtja.
Azért a balt, mert az ember szíve is ott van, a bal oldalon…

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek