Közös utat járva

Studio 9

196

A Studio 9 kapcsán könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy jól bejáratott, szinte óraműszerűen újra és újra megszülető kiállításaik már-már rutinosan működnek, különösebb meglepetéseket nem okozva. Több mint tíz év tapasztalatát nézve azonban egy lassan érlelődő, a szó szoros értelmében alkotóközösséggé formálódó csoportosulást látunk, mely évről évre alakul, átalakul. És ez nemcsak egy-egy tagjának (el)távozását, fiatalabb generációk megjelenését jelenti, hanem, a tagok változásától nyilván nem függetlenül, egy vállalásaiban, problémafelvetéseiben, szemlélet- és kifejezésmódjában is mind jobban összehangolt közösség kialakulását, meg-erősödését is. Túros Eszter számol be a kiállításon látottakról.

Bár mindenki a maga útját járja, saját karakteres képi és formavilágában keresve új kihívásokat, új lehetőségeket, ezek az individuális történetek együtt is hatnak, összefüggéseik mind jobban átjárhatók. Történetük ugyanakkor arra is példa, hogy lehet és van értelme kisvárosi művészként is közös utat járni, közösségben gondolkodni az egyéni érvényesülés mellett vagy akár helyett. A Studio 9 idén nem hoz új neveket, letisztult képet mutat mind festőiségében, mind grafikai megoldásaiban, mind térbeli kompozícióiban.
Találkozunk Bara Barnabás szűkszavú, tömör, ugyanakkor nagyon pontos famunkáival. Pengeélesen hasít bele az organikus formák harmóniájába, minden mozdulata, mint egy-egy metsző felismerés.
Gergely Miklós Csaba egyszerre fotorealista és formákat bomlasztó. Időnként absztrakt gesztusaival úgy járja körül, értelmezi, feszegeti a festészet határait, hogy nem számolja fel, hanem megtartja azokat. Finoman nyit új lehetőségek irányába, miközben kiindulópontját, kezdeti perspektíváját sem feledteti.
Gergely Zoltán míves, precíz megfogalmazásaival ezúttal a tőle megszokott fennkölt eleganciától a nem kevesebb profizmust és pontosságot, aprólékosságot mutató könnyed játékosság felé mozdul.
Kristó Róbert természetes vonalkódjaival a természet kínálta vonalak és formák sűrűjében mind mélyebbre merészkedik, csak finoman, alig észrevehetően teszi formáit felismerhetővé. A konkrét formák helyett az ismeretlen felfedezése válik elsődlegessé.
Ráduly Mária Piroska úgy teremt összhangokat, úgy sugározza melegét, belső békéjét, úgy festői, hogy színeinek véletlenszerű áramlását, véletlenszerűen alakuló összefüggéseit nem erőlteti konkrét formákba, hanem az esetlegességek tudomásul vételével tartja fenn egyensúlyhelyzeteit.
Szabó Árpád időnként a térbeliségre is igényt tartó festészete, képeinek ösztönös sodrása nem könnyed absztrakció, hanem egy hosszan tartó mélyrepülés, ahol a színek, a gyakran darabos, érdesre maratott textúrák szöveteiből időnként megnyugtatóan ismerős, mégis drámai hatású formák bukkannak elő.
Turcza László bizarr világa egyszerre ismerős és meglepő. Mintha visszatérnének fiatalkori festészetének furcsa, zene ihlette figurái, felváltva az utóbbi évek kollázsszerű absztrakcióit. Bosch festészetére emlékeztető, szürreális lényei humorral átszőtt szubjektív korképét adhatják mai világunknak.
Váncsa Mónika befelé fordulása úton levés, a mesék világát ezúttal mellőző festői zarándoklat az otthonosságig bejáratott formák, színek sűrűjében. Stációi mint egy-egy lehetőség válnak jelenvalóvá, mind járható utak, mint egy-egy emberi/festői kaland gyűrűznek az egyetlen, járt út tengelyén.
Xantus Géza mozgásba hozott áttört dimenziói festői kihívásként is értelmezhetők, melyek mindig egy-egy nagyon konkrét festői problémát oldanak meg. Égi fényektől sugárzó áttűnéses technikájával ugyanakkor újabb és újabb lehetőségeket kínál a szent és a profán szétválaszthatatlan egységének megteremtésére.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.