Közös saját

54

burus_janos_botond_ml_8043-300x280A panelház (tömbház) – és a térbeni megsokszorozásával létrehozott lakótelep – mára már egyáltalán nem ideális élettér. Lehet, hogy valamikor az volt, és működött is: a kommunizmus erőltetett iparosítási és urbanizációs folyamatára, a háború utáni lakosságnövekedéssel jelentkező lakáshiányra például jelenthetett érvényes megoldást egy (vagy százezer) kétszobás tömbházlakás, s akár örömet, életminőség-javulást is annak, aki esetleg vályogházból jött. Az elemalapú panelházak terveit, a viszonylag olcsó, gyors és adott értelemben kétségkívül látványos házgyári technológiát a keleti blokk többi országához hasonlóan a mienk is a Szovjetuniótól (bár hallottam már olyan érvelést, hogy a Kínai Népköztársaságtól vagy Észak-Koreától) kölcsönözte, roppant jó ötletnek tartva „a padló és a mennyezet keresztezésére tett legsikeresebb micsurini kísérletet”, főként, mert nemcsak a város- vagy faluképet sikerült prímán átalakítani vele, hanem a mentális én- és társadalomképet is: egy csomó embert lehetett megszabadítani a magántulajdon jelentette birtoklási, önállóságot, önellátást is feltételező állapot bilincséből, mivel az egy vagy két saját tulajdonú lakóház által elfoglalt felületre épített tízemeletes, több mint negyven családnak, azaz 100-150 embernek otthont adó toronyház a természetes kollektivizálódás tere is volt, vagy kellett volna legyen. Az utóbbi társadalmi kísérlet, ha az ezelőtt 30 évvel a panellakók között még rendkívül erős, bizonyos mértékig akár kulturális-gazdasági vetületekben is megnyilvánuló „jószomszédsági” kötelékekre gondolunk, nem volt sikertelennek mondható. Az más kérdés, hogy mára egy tömbház lakói jobbára felületes, vagy semmilyen viszonyt sem tartanak fenn a többi lakástulajdonossal. Ha egy tetszőleges székelyföldi várost veszünk példaként, azt látni, hogy lakótelep szinte teljesen megszűnt szociális térként létezni: a panelházak közötti, eredendően szűk felületeket a közúti és egyéb infrastruktúra mellett legnagyobb hányadban az autók számára kialakított parkolók foglalják el. A zöldövezetek (néhol játszóterek) mesterséges térként léteznek, s furcsamód, bár ezeket gyakran maguk a lakók alakították ki és ápolják, inkább számítanak tiltott övezetnek, mint találkozási pontoknak. Leírható ez egyszerűbben is: mikor láttak utoljára a tömbházak között focizó vagy bújócskát játszó, húsz-harminc fős gyermeksereget? A panellakás önmagában is problematikus tulajdon: például korszerűtlen hőtechnikai adottságokkal rendelkezik, amin csak költséges beavatkozással lehet javítani, lehetetlenné teszi az esetlegesen jelentkező strukturális problémák hatékony javítását, ami ugyanúgy érvényes az épületgépészeti elemekre (víz- és szennyvízvezetékre, gázvezetékre, fűtésrendszerre stb.) is, ugyanakkor feltételezi a közös felületek (lépcsőház, pince, tetőtér, felvonó) karbantartását. A panelház egésze – azaz nem csak egy-egy lakrész – értelemszerű függőségi viszonyban áll a járulékos szolgáltatásokat biztosító egységekkel, földgázra, elektromos áramra, vízre van szüksége, amelyek nélkül élvezeti, használati értéke meghatározó módon csökken. Ugyanakkor feltételezi a közösségi létforma minden velejáróját, egy adott normarendszerhez való igazodást, a csökkent egyéni intimitást stb. Mindezek mellett a már említett tetszőleges székelyföldi városunkban a magántőke egyik legfontosabb elemét jelenti, magyarán a lakosság jó részének ez a legszámottevőbb vagyontárgya. S mivel nagy volumenű, új lakások építését célzó befektetések, amelyek átalakíthatták volna az ingatlanpiaci preferenciákat, nem történtek, valójában viszonylag konstans értékhordozó. Ezért is furcsa számomra, hogy a tömbházlakókban miért nem tudatosul jobban a saját, közös térben létező magántulajdonuk védelmének és gondozásának fogalma? Mert elméletileg erre, a közös érdek védelmére lenne hivatott például a máig lakószövetségnek becézett lakástulajdonosi társulás, amelyet maguk a lakók hoztak létre, s tevékenysége mégis sokszor semleges vagy egyenesen enervált a lakástulajdonosok irányába. Ne beszéljünk most arról, hogy melyik tízemeletes tömbház közössége bizonyulna elég felkészültnek arra a helyzetre, amikor a harminc-negyven-ötven éves közös ingatlanon a lépcsőház meszelésén vagy a kaputelefon megjavíttatásán túlmenő, jelentős javításokat kell elvégeztetni – pedig ezekre inkább előbb, mint utóbb szükség lesz. Maradjunk a szolgáltatók felé tartozást felhalmozóknál: a székelyföldi város tömbházában visszatérő jelenség, hogy egy vagy néhány tulajdonos, esetleg bérlő tetemes összeggel marad el, amiért a szolgáltató először rá, majd a teljes lakóközösségre igyekszik nyomást gyakorolni – érthető módon, hisz a szolgáltató léte is a szolgáltatás árának beszedésétől függ. Csakhogy erre egy bizonyos határ átlépése után már alig marad esély, illetve drasztikus eljárásokat kell foganatosítani, amelyek csak nagyon nehezen vagy nagyon sokára vezetnek célra. Ha a közösség maga nagyobb kontrollt gyakorolna a jelenség felett – amelyre vannak is eszközei, még ha végesek is –, a probléma könnyebben átléphető lenne. Mert egy hónapnyi tartozást még ki lehet egyenlíteni, horribile dictu, akár közös erővel is, megfelelőnek tartott garanciák mellett –, másfél évit már sehogy. 

Burus János Botond

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.