Kozma Mária és az éltető elhallgatások

171

Kájoni János feltételezett születési időpontja 390. évfordulója kapcsán hirdette meg a Kájoni-emlékévet a Hargita Megyei Kulturális Központ. Az emlékév jó alkalom arra, hogy újra felfedezzük a polihisztor ferences
szerzetes alakját, sokrétű munkásságának egy-egy vetületét. A Kájoniról szóló beszélgetések sorát a Kozma Máriával készült interjúval nyitjuk. Kérdezett Sarány István.

Fotók: László F. Csaba

– Mikor találkozott először Kájoni nevével, munkásságával?

– Kájoni nevével először egy vászonkötésű, az akkori nyomdai lehetőségek szerint míves, apró (65 x 45 mm), bibliofil könyvben találkoztam. A könyvet Tőke András szerkesztette, a csíkszeredai nyomda dolgozóinak önkéntes munkája volt, kiadták 1976-ban a csíkszeredai nyomdaipar 300 éves évfordulójára 300 számozott példányban, könyvárusi forgalomba nem került, én múzeumi dolgozóként a 195. példányt kaptam. Nemsokára kezemben is tarthattam Kájoni-könyvet, láthattam a keze írását eredetiben a somlyói ferences rendház régi könyvei között, amelyeket a múzeum könyvtára őrzött.
Csak hüledeztem magamban, hangosan szégyelltem volna bevallani, hogy a csíki szellemóriás addig ismeretlen volt számomra. Nehéz idők jártak, Kájoni nevét viszont szabad volt emlegetni annak okán, hogy román születésűnek vallotta magát. Nincs is ebben semmi baj, ha leszámítjuk a félreértést, hogy nehéz visszavetíteni a 17. századra a ma ismert nemzeti öntudat fogalmát: Kájoni elsősorban latinos műveltségű szerzetes volt, a Valachus nem sokkal volt több megkülönböztető jelzőnél. Végső soron művelődéstörténeti tisztesség, hogy két nemzet vallhatja magáénak.

– A regény megszületett, de hogyan jelenhetett meg abban az időszakban, amikor román nyelvű Kájoni-regény jelent meg a szerzetes román voltát hangsúlyozva, s akkoriban tiltották be a magyar intézményeket – mint a televízió magyar adása, az A Hét folyóirat vagy a területi rádióstúdiók magyar műsora –, és szüntették meg a magyar rendezvényeket, mint például a régizene fesztivált?

– Kájoniról (is) szóló regényem: Az ember bolond természete a Kriteron Kiadó jóvoltából jelent meg 1987-ben. Alapgondolata: túlélni és megmaradni. Ezzel kezdődnek „Joannes páter titkos iratai”, amit a regénybeli hatalom szeretne megsemmisíteni. A könyv szerkesztője, Egyed Péter ezt írta róla a borító fülszövegében: „Kozma Mária regényfikciója egy olyan világba vezet el bennünket – negatív utópiába –, amelyben az emberellenes erők immár győzedelmeskedni látszanak, s amint az ilyenkor lenni szokott, a társadalom egyik fele kísérleti alanynak tekintené és tekinti a másik felét, ha… Ha nem adódna egy olyan helyzet, nem jönne létre egy olyan alkalom, amely mégis biztosítani képes a humánus tudat és gondolat megőrzésének lehetőségét. Humanista elképzelés, hogy egyetlen igaz könyv átmentése a pusztuláson történelmi értékű győzelemmel ér fel…” A regény „konspiratív” (Szőcs István irodalomkritikus jellemzése) szálát előlegezte az élet is. Írása közben kaptam kölcsön a plébániától nagy titokban a legfontosabb dokumentumot, egyébként tiltott könyvet: Domokos Pál Péter „…édes hazámnak akartam szolgálni…” című monográfiáját Kájoniról. Egészen megdöbbentő a történetben, hogy amíg a könyv nálam volt, a plébánián házkutatást tartottak és több könyvet is elkoboztak. Ez megmenekült. A könyv megjelenését nemcsak Domokos Gézának köszönhetem, hanem az akkori főcenzornak, Pezderka Sándornak is. Találkoztam vele Csíkszeredában, és – számomra akkor elég ijesztő bizalommal – közölte, hogy a könyvet nem javasolta az az évi barter – árucserére válogatott – könyvek közé Magyarországra, mert akkor újra, másik cenzor is elolvassa, és az esetleg nem barterbe, hanem zúzdába küldi. Mondta, ő pontosan érti, miről szól a regény, de azzal, hogy „csak fikció”, meg is lehet védeni. Szomorkásan kérte, hogyha változik a világ, és már beszélni lehet nyíltan ezekről, emlékezzek rá. Megígértem neki, ez akkor olyan ígéretnek tűnt, amit nem lesz alkalmam betartani. Azóta könyvtörténetből jól tudom, hogy a cenzorok mindig is koruk legolvasottabb emberei voltak. Voltaire-nek például nemcsak a könyvét, hanem az életét is a cenzor mentette meg, aki figyelmeztette a menekülésre.

– Milyen visszajelzéseket kapott a könyv megjelenése után?

– A regényemet akkoriban az elhallgatás tartotta életben „a piacon”. Ezt 1990-ben az első Helikon-számból tudtam meg. Szőcs István elemezte a regényt, és hangsúlyozta, az elhallgatással, vagyis azzal, hogy nem írtak róla, védték, mentették, nehogy fölfigyeljen rá a hatóság. Nagyon sok erőt adott számomra egy „suttogó reklám” nem sokkal a regény megjelenése után. Úgy emlékszem erre, mint egyik legszebb olvasói visszajelzésre, amit életemben kaptam. Egy napon a főtéren futólag üdvözöltem Borbáth Erzsébet tanárnőt, aki valakivel éppen beszélgetett, elhaladtomban hallottam, ahogyan bemutat a beszélgetőtársának: „Ő az írónő, aki a Kájoni-regényt írta, tudod, túlélni és megmaradni.” Na és még egy, amit vagy tíz évvel később tudtam meg: középiskolás diákok adogatták akkor kézről kézre az osztályban, unalmas órák alatt. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy „pad alatti” olvasmány lehettem a 80-as évek végén.

– A rendszerváltás után hogyan alakult a regény utóélete?

– Több kiadást is megért, köztük 1991-ben a budapesti Szépirodalmi Kiadóé, majd 2000-ben a szekszárdi Babits Kiadó Korjellemző Magyar Próza 1945–1990 sorozatában, mindkettő Idővallató címen, vagyis együtt az azonos című történelmi novellafüzéremmel. 2010-ben Vesztegzár alatt. Csíksomlyói groteszk címen színdarabot írtam a regényből, ami a következő évben megjelent a Látó folyóiratban.

– Hogyan folytatná ma ezt a regényt?

– Gondolkodom ezen. A regénybeli félelemvírus terjesztette járvány azonban szelíd és túlélhető volt ahhoz képest, amivé napjainkra a valóságban mutálódott: hamis pátosszal kiütéses győzelemmé hizlalt, manipulált gyűlöletté, ami testet, lelket pusztít és megöli a gondolkodás szabadságát is. Na és a fikció? Ma is irodalmi kánonok határozzák meg hivatalosan, hogy mi az „igaz” – miközben a menekítés hősiességét szétzilálják, hiteltelenné teszik. Na és mit menekítsünk?! A „bölcsek kövét” vagy a mégis létező szeretetet? De ez, szerintem, ma az író végső kétségbeesése. A 80-as években nem voltam szárnyaszegett, és most sem vagyok teljesen reményvesztett, próbálok hinni abban, hogy ma is időszerű „védőoltás” a humánum, az értékekre való őszinte emlékezés, és valahonnan közösségi erő is támad azok józan mentésére nemcsak regényfikcióban, hanem a valóságban is.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek