Kozma Mária: A másik táj

26

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt.

Hogyha létezne valamiféle olyan számláló, amelyik mindig fordulna egyet, amikor egy szerkesztő a szerzők kéziratára kitesz egy vesszőt, egy pontot, behúz egy kötőjelet, szétbontja a nem helyesen leírt összetett szavakat, vagy éppenséggel összehúzza, amelyek fölöslegesen tartanak szét, a hivatalos helyesírásba kényszeríti a kettősbetűket, a hosszú „í”-ket, megtanítja az idegen tulajdonneveket, hogy mikor viselkedjenek főnévként vagy jelzőként, és ha igen, akkor mi a jellemzőjük, szóval ha létezne egy ilyen készülék, akkor jobban pörögne, mint egy gázóra a csíki fagyok idején, és valamiféle hihetetlenül nagy számot mutatna majd minden szöveg végén. Ha pedig a Kozma Mária (1948) szerkesztői-főszerkesztői teljesítményét mérné a Pallas-Akadémia Könyvkiadó elmúlt negyed százada alatt, akkor azt hiszem, hogy teljesen ki is akadna, hiszen nem lenne képes olyan nagy számot megjeleníteni, amely el is férjen a kijelzőjén. Egy-egy kéziraton végzett szerkesztői munka voltaképpen varázslat: a megjelent könyvben már nem látszik, egész egyszerűen eltűnik belőle. Semmi nyoma annak, hogy mit húztak ki, mit javítottak, mit módosítottak a kéziraton mindenekelőtt a szerző és az olvasás érdekében. És képzeljük el, hogy amikor valaki a mások versei, regényei, tanulmányai fölött töpreng hónapokon és éveken át, akkor hogyan fog neki a saját szövegeinek. Mert megintcsak gondolkodni kell, megintcsak írni kell, megintcsak le kell ülni melléje, mivel a szépirodalom nem úgy működik, mint bármiféle közéleti vagy politikai szöveg, amely a napsütéstől az árfolyam-ingadozásig mindig ráhangolható valamire. A szavakkal való bánás kemény munka, és különösképpen az, hogyha felelősségteljesen teszik, hogyha rászánnak egy életet. Kozma Mária az évek folyamán több mint húsz regényt, novelláskötetet jelentetett meg, és a gyermekirodalmat is olyan sikerrel gazdagította, hogy Csillala mesterét nem kisebb helyen, mint a Kolozsvári Magyar Színházban is bemutatták. Emlékszem, amikor Forrás-kötete, a Festett káposztalepke megjelent, többen magukra ismertek az elbeszélések hőseiben. És ez mit sem változott a mai napig. Hogyha nem történelmi témákat tárgyal, akkor mindennapjaink élete lüktet könyveinek a lapjain, rendszerint a felszín alá tekintve, nemcsak a történések színét, hanem fonákját is megmutatva, és bizony olyan típusfigurákat teremt, amelyekben könnyű megtalálni a tükörképet. Névházasság a Magyarországra való kitelepedésért, a Németországból itthon vakációzó székely menyecske rázza a rongyot, de elszorul a szíve, amikor vissza kell mennie, a Budapesten tanuló egyetemista erdélyi kislány nehezen alkalmazkodik a fővárosi magatartásformákhoz, a csíksomlyói búcsú a tévéközvetítések nyomán alakul át olyan látvánnyá, amelyben a politikusok arcfürdetése fontosabb, mint a vallási átélés – csupán néhány magyarázat arra, hogy mit jelent a másik táj. Kozma Mária félti-óvja-őrzi, ami veszendőbe mehet, a demagógia oltárán nem óhajtja feláldozni az értékeket és hagyományokat, tudja, hogy a nagy magyar olvasztótégelyben könnyen elpárologhat a székely sajátosság. Elmondta egyszer nekem, hogy valamelyik magyarországi nyomdában, az ott nyomtatott, általa szerkesztett néprajzi tanulmányokban kijavították a „székely harisnya” szóösszetételt székely nadrágra. Hosszasan leveleztek, még legalább ötször visszajavították, amíg elhitték, hogy ami ott nadrág, az itt harisnya. De ami ott harisnya, az itt nem nadrág.

(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002, Szerkesztő. Megyaszay Kinga. A borítót Fuják Gyula fotójának felhasználásával Hajdú Áron készítette)

Székedi Ferenc

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek