Közeledni kell a transzszilvanizmushoz

Bárdi Nándor az elváráskonfliktusokról

29

Az 1918-as gyulafehérvári határozat iránt támasztott reményekről és igényekről, annak értelmezéséről, az elmúlt száz év tapasztalatairól tartott előadást Bárdi Nándor történész múlt pénteken – a centenáriumi ünnepségek előestéjén – Csíkszeredában és Székely­udvarhelyen.

Bárdi Nándor (jobbra) a cserediák programokban lát fantáziát. Falak lebontása Fotó: Simó Márton

Nem ismeretlen a Székelyföldön az MTA Társada­lomtudományi Kutató­központjának osztályvezetője. Olyan történészi életpályán fut, amely rólunk szól, ezer szállal kapcsolódik múltunkhoz és jelenünkhöz. Azt is nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy Bárdi otthonosabban mozog az elmúlt száz esztendőnkben, mint mi magunk.
Az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat iránt vannak és lehetnek még bizonyos reményeink és igényeink, hiszen ez volt, és a mai napig is ez az egyetlen viszonylag korrekt módon megszövegezett dokumentum, amely a románok térfeléről érkezett hozzánk az elmúlt és a most frissen kikerekedett évszázadban – mondta.
Előadásában a kutató felvázolta a száz esztendő és kisebbségként idehaza bejárt odisszeánk állomásait. A frissen berendezkedő román állam kezdetben nem várta el a kisebbségek részvételét, ám az 1930-as években többször is voltak kapcsolódó disputák, amelyek alkalmával az akkori magyar politikusok próbálták számonkérni az ígéreteket. Egyébként a két háború között, a tizennyolc év alatt 65 autonómiatervezetünk készült, amelyek közül néhányat fel is terjesztettek. Nem sikerült egy táborba, egyazon mederbe terelni a különböző érdekeket, mindössze a Vásárhelyi Találkozó (1937) volt ilyen kísérlet, de azt elsodorta a királyi diktatúra (1938), majd a II. bécsi döntés, amely teljesen más alternatívát kínált.
A második világháború után a megerősödő kommunista rendszer kezdetben nem hangsúlyozta Gyulafehérvár és 1918. december 1-je fontosságát, a nemzetiségi politikát alárendelték a sztálinizmusnak és az internacionalizmusnak. Majd a Ceauşescu-éra használja ki, és a népmozgalmi jelleget visszavetítve a múltba, úgy állítja be ezt az 1918-as momentumot, mintha a románok és a vélük együtt lakó, de más nyelvet beszélő itt élők közös megállapodása mentén valósult volna meg az egyesítés.
Az 1989-es rendszerváltást követően válik hivatalosan nemzeti ünneppé (1990). Úgy ünnepel azóta is Gyulafehárváron a románság, hogy abban nem jut hely másoknak. Utalt az előadó Szőcs Géza próbálkozására, amikor egyszerűen beléfojtották a szót. Továbbá említette Adrian Năstase miniszterelnök és a magyar közméltóságok 2002-es budapesti találkozását, valamint azt a kísérletet is, amikor a román követség kulturális rendezvény céljára szerette volna bérbe venni Budapesten a Nemzeti Színház épületét (2010).
A történeti igazság a miénk. Amíg létezik itt jelentős magyar népesség, amíg a Székelyföld összefüggő őshonos lakossággal rendelkezik – mondta a történész –, nem szabad feladni ezt a küzdelmet. Új és új formákat kell találni, hogy közeledni lehessen a transzszilvanista gondolatkörhöz, megkeresni és erősíteni azt a gondolkodásmódot, amely köré bevonhatók a román, illetve a más anyanyelvű partnerek is. Keresni kell a hasonló példákat. Újabban nem a katalán példát, hanem Dél-Tirolt emlegetik minden szinten. Ami szintén fontos: erősíteni kell a bizalmat és a kölcsönös megismerést, amely jó tankönyvek és cserediák-programokkal érhető el viszonylag könnyen – hiszen határon belül vagyunk! –, és a gyermeki lélek még erősen fogékony a jóra – üzeni a történész.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.