Köszöntél?

259

Azt hiszem, sokkal jobban menne a gyerekeknek a köszönés, ha a felnőttek nem csinálnának akkora felhajtást körülötte. Vásárban álldogálunk egy standnál, előttünk egy anya kiskamasz lányával. Odaköszön nekik egy nő. Bizonyára az anya ismerőse. Váltanak néhány szót, majd még el sem távolodik az ismerős, mikor a kötelességtudó édesanya rászól a lányára: köszöntél? De hát nem is ismerem – suttogja szégyenlősen, mégis kissé haragosan a kiskamasz. Három-négy év körüli kiskölyökkel jön szembe egy távoli ismerős. Köszönünk, megállunk pár szóra, és egyből a fiúcska kerül előtérbe. Ahelyett, hogy a felnőttek futnák le a társadalmi érintkezés udvarias köreit, az apuka nekiáll a fiának: köszöntél? Nem hallottam! Na, köszönj szépen a néninek és a bácsinak! A kiskölyök feje egyre mélyebbre hajlik, a dac egyre inkább belefojtja a szót, maradunk a zavart csenddel, amit végül én török meg: hagyjuk, később majd fog menni ez is. Búcsúzáskor leguggolok, halk sziát suttogok a kisfiúnak, aki egy pillanatra felnéz sértett magányából, és kíváncsiság csillan meg a szemében.
Azt hiszem, ezekben a helyzetekben a szülői viselkedés sokkal inkább a külvilágnak szól. Vegyék csak észre, hogy ő kötelességtudó szülő, nehogy már az ő gyerekére mondják, hogy neveletlen. Pedig, ha belebújnánk a gyerekek bőrébe, vagy ha próbálnánk felidézni köszönéssel kapcsolatos gyerekkori élményeinket, akkor felcsillanhatna a megértés. Mert tudnunk kell, emlékeznünk kell, hogy egy óvodást minél inkább rá akarnak venni valamire, annál rosszabb lesz a helyzet. Ugyanígy van ez a kiskamaszokkal, serdülőkkel is. Mert vannak olyan életkorok, amikor éppen szégyenlősebb a gyermek, és nehezen találja fel magát idegenekkel. Sőt az is lehet, hogy alapból ilyen a személyisége. Ha nem elégszünk meg a példamutatással, nem hiszünk benne, hogy minket látva előbb-utóbb a gyermeknek is természetessé válik a köszönés, segíthetnénk neki. Például játékosan bemutathatjuk az ismerősünket, elmondhatjuk, hogy mi szervusszal szoktuk köszönteni, viccesen kézfogást kezdeményezhetünk, vagy szerepjátékot játszhatunk otthon, hogy találkozáskor mit csinálnak az emberek. Azt viszont ne felejtsük el, minél nagyobb dolgot csinálunk a köszönés-ügyből, a gyermek számára annál zűrzavarosabb lesz a dolog.
S ráadásul a mi kultúránkban köszönni sokféleképpen is lehet. Lehet, hogy a kicsi végre kinyögi valahogy a sziát, s akkor rászólnak, hogy csókolomot kellett volna mondania.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek