Köszönet, írásban

176

Megtehettem volna szombaton a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Teleki házában, Szovátán, hiszen felkínálták az Apáczai-díjasoknak a vélemény-, illetve köszönetnyilvánítás lehetőségét. Talán meglepődtünk és meghatódtunk az élménytől – némák maradtunk. Igaz, nem kértem más három Hargita megyei pedagógustársam – dr. Ambrus Tünde, András Ignác, Orbán Zsolt ezüst fokozattal, magam gyémánt fokozattal érdemesített egyetértését, így a külsőségében megtisztelő, bensőséges hangulatában, eszmeiségében felemelő ünnepért írásban mondok köszönetet. Talán egy kicsit más dimenzióban próbálom látni az ünnepet, mint ahogyan az ilyen alkalmakkor történik.
Köszönöm, hogy létrejött és eredményesen működik: van már tiszteletre méltó múltja, jelene és távlata. Nem azért, hogy kétévente néhány pedagógust kitüntessen. Ennél sokkal többet rejt magában: valamennyi magyar pedagógushoz szól, és éppen ebben rejlik – meglátásom szerint – a különös, nem hivalkodó szellemi és erkölcsi súlya. 20-25 évvel ezelőtt olvastam egy reflexiót arról, hogy az erdélyi magyar művelődés, kultúra és tudomány túlságosan irodalomcentrikus. Irodalomtanárként sem örvendtem ennek az állapotnak. Ezen változtatni nem az RMPSZ elsődleges politikája volt. Ám mégis neki is, és más magyar szakszövetségeknek köszönhetően jó két évtized alatt kialakult a humán és reál tudományok sokkal egészségesebb egyensúlya. Ezt a sikert láttam meg, fedeztem fel és nyugtáztam derűvel a múlt szombati díjazásunk ünnepségében. Azt is, hogy megtalálták a módját a kiváló erdélyi magyar diákok díjazásának is, tulajdonképpen a tanulni, alkotni szerető generációk erkölcsi-szakmai megbecsülésének.
És hogy tréfára is fordítsam a szót, még nagyobb etnikai győzelmünk lenne, ha megtalálná titkát a jeleskedő diák úrfik és diákkisasszonyok arányosabb egyensúlyának, kicsit jobban a fiúk javára, mint ahogy tapasztaltuk szombaton. Gondolom ezt azért, mert ugyan szép a „mákvirág” – a diákok metaforája –, de termésre akkor hajlik, ha beporozzák.
Köszönöm, köszönjük azt is, hogy megjelenítette, nem kihívóan, de kellően diszkrét módon azt, hogy az erdélyi magyarság nemcsak kultúra- és tudományfogyasztó, hanem, akárcsak a korábbi századokban, azokat gyarapító, gazdagító büszke közösség.
Köszönjük a magyar kormánynak nemes lelkű, jóhiszemű felénk fordulását, erdélyi magyarságunk gondjainak részben való felvállalását. És bár a szövetség elvont fogalom, benne közvetlenül gondolkodó, cselekvő, dolgozó emberek vannak. Közülük kettőt nevezek meg: Lászlófy Pál mint alapító, Burus-Siklódi Botond továbbvivő tanárok nevét. Ha nem volnának, nem biztos, hogy létezne a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a hazai magyar tudományosság egyik fontos melegágyának kertésze. Lenne más! – mintha hallanám a hetyke replikát. Szomorú tapasztalatom, hogy az ilyen munkára nem igazán gyúródnak a szakik.
És végül köszönöm, hogy szakmai társadalmunkban, minden gyarlóságunk és nyomorúságunk ellenére élő valóság az, amit Ady sorával mindig szeretek kimondani: „Agyak és kezek kooperatív szent munkája.”

Dr. Balázs Lajos docens, néprajzkutató

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.