Könyv a koporsóban

188

Konrád atya levetette miseruháját, majd rövid áhítat után a templomot elhagyva hazafelé igyekezett. Mint annyiszor, most, a mise után is gondolataiba merülve lépkedett a járdán. Úgy érezte, mintha feltöltődött volna. Bármi érte a nap folyamán, az esti szentmise megnyugtatta, kimosta belőle a fáradtságot, szívébe béke költözött, agya felfrissült. Fűtötte a tettvágy, hogy csináljon még valamit. Vagyis írjon, mert számára ez alkotás volt.
János evangélista is így érezhetett Pathmosz-szigetén, amikor a jelenéseket írta. A szolgálaton túl, a hivatás mellett mint valami szenvedély forrósította belül, hadd vesse papírra mindazt, ami vele történt. Ami nem fért bele a prédikációba. Nem érdekelte, mit tartanak róla az írók, üti-e a mércét a szöveg, milyen műfajba sorolják, egyáltalán, hogy írónak tartják-e vagy sem. (…)
Azzal, hogy szívesen kiírta magából a lelkében zajló történéseket, no meg mindazt, ami körülötte történt, vagy ami őt megérintette, azzal egyszerre szórakozott, játszott, edzett, gyakorolt. Szerették is hívei kedves, földhözragadt példáiért, ámulva hallgatták lenyűgöző prédikációit, csüngtek szaván a hittanórás gyermekek. Az újságok, tévéstúdiók is kapkodtak utána, ha egy cikk kellett, vagy egy élő beszélgetésre kerestek interjúalanyt.
Mise végén azon töprengett, jó lenne befejeznie régóta készülő könyvét, noszogatta a szerkesztő jó ideje, a nyomdászok is adtak már határidőt. Éppen a gondviselés–sors–eleve elrendelés volt a téma, amin régóta gyötrődött, mert nem tudott belenyugodni a kálvini végzetbe, és nagyon sok teológiai szakmunkát átlapozott miatta. Nem hitt ő a végzetben egy percig sem, de tudta híveiről, hogy milyen könnyen beleesnek ebbe a megnyugtató csapdába: úgyis előre meg van írva minden. Isten előre mindent tud, minek akkor a szabadságról papolni. No, de a legkeményebb ellenérvet nem nagyon hangoztatta senki. Ez pedig könnyen leleplezte a végzetesek táborát.
Konrád atya épp azt akarta megírni aznap este, hogy Isten tényleg szabadnak teremtett minket. Tudta, érezte, tapasztalta minden porcikájával, hogy ha nem így lenne, Isten önmagával kerülne ellentétbe. Hiszen akkor milyen beleszólása lenne most a saját dolgainkba? Vagy szüntelenül meggondolná magát, hogy: pü-pü, nem játszunk?! Akkor hogy működik a gondviselés? Akkor mi köze a Bibliának a valósághoz? Nos, ezt megírom – dörmögte magában. Odavágom a képetekbe, hadd legyen már vége ennek az eleve elrendelésnek. Méghogy előre meg van írva! Eridj, menj el havat hányni, öcskös!
Másnap reggel egy elektromos levél érkezett a számítógép levelesládájába: Atya, kész a könyv anyaga, mehet a nyomdába.
Konrád atya megelégedetten dörzsölte a kezét: Hála az Úrnak, végre, legalább aranymisémre lesz egy könyvem, amelyben egész életem benne van. Így barátaimnak marad egy emlék rólam. Legalább nem éltem hiába. Úgyis elszáll a szó. Ahogy a mondás tartja… a papot is eltemetik, s három nap múlva elfeledik. Mennyi jót tehet e könyvvel azoknak is, akik nem járnak templomba. Hány otthonülő bácsi, néni olvasgatja majd.
***
Szólt a csengő. Temetést jelentettek be. Meghalt a harangozónő férje. Hirtelen. A napokban még beszélgettek. Konrád atya könyvbemutatóján is az első sorban ült. Nagy, kemény ember volt. És csendes, mint egy ökör. A légynek sem ártott. Pedig, ha tudta volna, milyen csapodár volt az asszony annak előtte, hogy sekrestyéssé „szentült” volna. Pontosan, amíg ő a bányában húzta az igát. Biztos szétcsapott volna, már csak férfiúi önérzetből is. De Béni bá nem. S most is csak csendesen elaludt. Megállt a szíve.
A harangozónő csendesen törölgette könnyeit. Ahogy mesélt, valóban úgy tűnt, mégiscsak szerette egy kicsit az urát. Míg könnyeivel küszködött, hozzátette:
– Ó, plébános úr, a drága férjem annyira el akarta volna olvasni a maga könyvit, amit aznap este adott oda neki, de nem volt ideje szegénynek. Meghalt, már azelőtt, hogy kézbe vehette volna. De én odatettem melléje a koporsóba…
A plébános egyszerre lett vörösebb a ráknál, s fehérebb a falnál. Leforrázottság, amolyan megsemmisítő vereség döngölte földbe írói önérzetét. Úgy látszik, ez a könyvek sorsa, s még inkább az íróké. Ha híres akarsz lenni, hagyjad, hogy a koporsóban is téged olvassanak.
Szava fennakadt, s csak arra gondolt, előbb érnek az írásai a mennybe, mint ő.
Talán Szent Péter megsürgeti Jézust: Uram, hívjuk már haza ezt a szolgádat, hadd lám, úgy van-e, ahogy írta!?
Kikísérte a gyászoló özvegyet, majd elbúcsúzott:
– Isten áldja! Találkozunk a temetőben, Mariska!
(Forrás: peterpater.com)

Ft. Sebetyén Péter plébános

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek