Koncepciós perek és mítoszteremtés

Beszélgetés Stefano Bottoni történésszel

107

Csíkszereda önkormányzata idén a Szoboszlay-per áldozatainak szenteli az október 23-i ünnepi megemlékezéseket. Tudatos választás, hiszen a legnagyobb erdélyi koncepciós perben bíróság elé állított 57 személyből többen csíkszeredaiak és környékbeliek voltak, a tíz kivégzett áldozatból pedig öten kötődnek megyénk mai területéhez: Ábrahám Árpád római katolikus plébános Csíkszeredában érettségizett, Gyer­gyó­hodoson, Galócáson és Ho­mo­ródkarácsonyfalván szolgált. Kónya István ügyvéd, könyvelő Gyergyószentmiklóson született. Orbán István csíktaplocai gazdálkodó házában volt a székelyföldi „hálózat” központja. Az Orbán Istvánt és Tamás Dezső csíkszeredai tisztviselőt beszervező Tamás Imre a csíksomlyói árvaházban tanított. A perről és annak tanulságairól Stefano Bottoni történésszel, az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársával beszélgettünk.

Fotó: László F. Csaba

– 1948 után, ha elvétve is, de történtek próbálkozások arra, hogy változtassanak a dolgokon. Létezett egy klerikális ellenállás, és a Szoboszlay-féle összeesküvés is megelőzte az 1956-os forradalmat…

– Annyiban szétválasztanám, hogy Márton Áron már rögtön a II. világháború után jelentős politikai és erkölcsi súllyal rendelkező egyházi ember Erdélyben. Mindenki dicséri, de könnyű dicsérni, elképesztően karizmatikus ember. Az 1946-os és az 1949-es pünkösdi búcsú is megmutatta, hogy milyen hatalmas erő van ebben a mozgalomban, azért is tartóztatják le rögtön 1949-ben, a búcsú után, mert akkor indul a társadalom nyílt letámadása, akkor kezdődik a kollektivizálás, akkor rendezkedik be, nehezedik rá a társadalomra az új rendszer. 1949-ben ő az az ember, akit azonnal félre kell állítani, és meg is találják a módját. A Szoboszlay-történet összetettebb, egyrészt azért, mert Szoboszlay személye sokkal komplexebb és nagyon ellentmondásos. Még mindig viszonylag keveset tudunk róla, hiszen most születik Vekov Károly tollából az első komolyabb, tudományos feldolgozás a Szoboszlay-perről, a Szoboszlay Aladár írásairól. Ugyanakkor a Szoboszlay-per rendkívül problematikus más perekhez képest, mert nagyon erős a koncepciós jellege. Van egy olyan felső vezetőségi szint, a Román Munkáspárt döntéshozatali szintje, amit nem ismerünk, nem tudjuk pontosan, hogy melyik gyűlésen vagy melyik fórumon döntötték el, hogy ez lesz az A PER, de valamiért ez a per különös kegyetlenséggel végződik. Különösen kiterjedt, különösen ráfókuszál több társadalmi csoportra – arisztokraták, papok, gazdák, tehát a régi magyar világ fontos emberei vannak az elítéltek között, de vannak ott románok is. Mintha egy társadalmi mintát vettek volna, és bizonyos csoportokból kiemeltek volna embereket. Aztán maga Szoboszlay: nagyon jó szónok, nagyon jó üzletember, briliáns, egyáltalán nem kommunistaellenes az ötvenes évek elejéig, békepapnak van titulálva, Pécska után Arad egy elég nagy minőségi ugrást jelent a katolikus hierarchiában, az egy jó belvárosi katolikus plébánia, sok hívővel, és ő kimondottan népszerű Aradon. Onnan szövi aztán ezt a „hálót” 1954–55-től báró Huszár Józseffel fokozatosan, egyre több embert bevonva. A szekuritate irattárában található dossziékat böngészve, amelyekben ott vannak a Szoboszlay Aladár írásai is, egy idő után a kutató is egyszerűen elvész, nem tudja, hogy mi az, amit Szoboszlay tett volna, vagy szeretett volna tenni, és mi az, amit kitalált számára a szeku. Vekov Károlynak a következtetése talán az enyémnél is radikálisabb, az, hogy gyakorlatilag ennek a kilencven százaléka nem történik meg, és nem úgy történik, ha egyáltalán megtörténik, mint ahogy le van írva. Miért is tervez valaki augusztus 28-ára egy puccsot? Vagyis először augusztus 20-ra, de az túl közel van a 23-hoz, a nagy román kommunista ünnephez, és úgy gondolják, hogy sok a rendőr az utcán, ezért módosítják az elképzelést… Nagyon abszurd az egész.
Sok társaság van Erdélyben, amely október 23-a után, a magyar forradalom hírére úgy látja, lehetne tenni valamit. Érthető, aki mozgolódni szeretne, felkapja a fejét. De azokat, amiket Szoboszlayék kezébe adnak, a fegyvereket és a terveket, politikailag vagy operatív szempontból, stratégiailag nem lehetett komolyan venni, arra viszont kitűnő volt, hogy belekeverjen rengeteg embert, akiknek jószerivel semmi közük nem volt Szoboszlayhoz, és akik utólag sem tudták pontosan, miért keverték őket bele. Ez egy gépezet, ami elindul, és eldönti, hogy ez egy jó nagy kirakatper lesz – bár akkora nem, hogy nyilvánosságot kapjon. Temesváron tartják a pert a szakszervezetek házában, pár százas hallgatóság előtt, de nem mondja be a rádió, nem hozza le az újság, és például a mai napig sem tudjuk, hol vannak eltemetve a kivégzettek. A Szoboszlay-per nagyon rejtélyes konstrukció mai napig. Voltak ebben a korszakban is nyilvános perek – például a Sántha Antal pere –, de azok a széles nyilvánosság előtt zajlottak. A Sántha Antal pere klasszikus kollektív megfélemlítési per volt Csíkszeredában. Idehoztak embereket, az újságokban megjelent, hogy kislányokat becstelenített meg Csíkszentdomokoson, és elképesztően rossz ember. Rajta keresztül üzentek Márton Áronnak, és a katolikus világnak, hogy most ismét rend és fegyelem kell hogy legyen. Ez 1958 decemberében történt. Az nagyon egyértelmű üzenet volt, de a Szoboszlay-per üzenetét nem igazán tudjuk dekódolni. Én személy szerint nem értek egyet azzal a módszerrel, amely közzétette a periratokat, mert ezek a periratok elképesztő torzításokat vagy éppen hamisításokat tartalmaznak, tehát nagyon komoly kritikai apparátus nélkül nem lehet ezeket közzétenni, mert nem jutunk közelebb igazsághoz, hanem egyszerűen átvesszük a hatalom nyelvét, a korabeli hatalom érvelését. Egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, amit a vád állított, és máig sem tudjuk pontosan, mi történt. Azt viszont tudjuk, hogy a Szoboszlay-per volt a legnagyobb politikai per Romániában, és döbbenetes ehhez képest, hogy a román társadalom kilencvenkilenc százaléka, a kutatók nagy része nem tud róla semmit, nincs benne a román köztudatban. Ez a per is, akárcsak a Sántha Antal pere – de sok más is – 1958-ban zajlott, és én több helyen már kifejtettem, 1956 tulajdonképpen 1958-ban történt meg Romániában, itt ez volt a kulcsév és nem ’56.

– Ön mondta az egyik interjújában, hogy az 1956-os forradalmat és az azt követő megtorlást mindmáig mítoszteremtés övezi erdélyi magyar részről és fájdalmas mellőzés a román szakma részéről. Mivel magyarázható ez az erdélyi magyar mítoszteremtés?

– Kellenek a hősök. A probléma az, hogy ezek az emberek feltehetően nem hősök, hanem szerencsétlen áldozatok. Ha valaki nem csinált semmit, mitől lenne hős? Az egyik kollégám mesélte, hogy egy városka polgármestere szeretett volna emlékművet állítani ellenállóknak. Barátom, aki ismerte az ügyet, mondta a polgármesternek, hogy nem javasolja, mert akiket kiválasztott, köztörvényesek voltak és rájuk sóztak egy csomó politikai dolgot, tehát egyszerűen nem állja meg a helyét az állítás, hogy ők ellenállók lennének. Nem értette meg a polgármester, nagyon összevesztek. Mert a hősök kellenek. Csakhogy az erdélyi ’56 esetén, ahol nagyon sok per van, a legtöbb per egyszerűen egy konstrukció – valószínűleg legkevésbé azok, amelyek alapját valóságos cselekmény képezte, például középiskolában a diákok a tanárokkal együtt valamit tettek, vagy páran elmentek a temetőbe, gyertyát gyújtottak, de ezek is szimbolikus, teljesen ártatlan cselekmények, amelyeket meg lehet torolni egy igazgatói megrovással vagy – lehet adni érte hat évet. És 1957–58-ban öt, tíz, tizenöt évet adtak a hasonló cselekedetekért. De úgy vélem, nem feltétlenül tette az embert hőssé, ha úgy érezte tizenöt-tizenhat évesen, hogy így tudja kifejezni a szolidaritását. A hatalom csinált belőle ellenállót, felruházva olyan cselekedetekkel, amit nem is követett el, mert fel kellett nagyítani ezeket a dolgokat. Egészen 1990-ig működött a szinte totális cenzúra és öncenzúra, ezekről a tettekről senki nem emlékezett meg, és 1990 után is nagyon lassan indult meg az emlékezéspolitika Erdélyben, miközben Magyarországon már tudták, hogy hány embert végeztek ki, és ki miért volt börtönben, készültek leltárak. Erdélyben más volt a helyzet. Ezért fogalmaztam akkor úgy, talán nyersen, hogy vigyázzunk a mítoszteremtéssel. Nem biztos, hogy például Szoboszlayék alkalmasak a mítoszteremtésre. Látom lelki szemeim előtt már az emlékművet, amit két ország állít, hiszen konföderációt álmodtak… De így álmodták? Biztosak vagyunk benne? Ha nem így volt, ki találta ki nekik? Nagyon szép tervek, de vajon mennyire fedik a valóságot? Ne szaladjunk ezzel túl előre! Sajnos a kutatások még nem tartanak ott, nem tudjuk… Azt a hadbírót, Gajdó Tibort nem tudtuk megszólítani Temesváron, aki valószínűleg lelőtte az egyik embert, és aki részt vett az elítélésen, részt vett a kivégzésen… Az a baj, hogy nélkülük nem lehet az ügy végére járni, mert ezek az iratok nem független iratok. Az egyedüli független iratok, amik például a Szoboszlay esetében léteznek, azok Szoboszlaynak a füzetei, amiket a szekuritate egy házkutatás alkalmával elvitt és ott őrzött. Nagyon jó írásai vannak, amelyekből rengeteg mindent megtudunk Szoboszlayról. Tudjuk, hogy nagyon okos, tudjuk, hogy valóban van egy koncepció, és tudjuk, hogy mély gondolatai vannak. Érdemes lenne kiadni ezeket az iratokat, de ebből politikai ügyet kreálni, illetve ebből azt következtetni, hogy ő milyen tankegységet próbált megszerezni magának Bukarestből vagy Caracalból, nem lehet.
Gondoljon bele, nagyon sok ember úgy kapott húsz-huszonöt év börtönbüntetést, hogy nem tudta gyakorlatilag magának sem megmagyarázni, hogy pontosan mibe keveredett. Amikor elkezdtem ezeket kutatni, azt gondoltam, áh, biztosan tudhatták, csak nem beszéltek róla. Azután jöttem rá – és Vekovval elég sokat beszéltünk erről –, hogy ezeknek az embereknek nagy része tényleg nem tudta. Csakhogy 1990 után elkezdték ünnepelni, kopjafákat és szobrokat állítottak, jöttek az október 23-i megemlékezések és jöttek a plecsnik, akkor arra gondolhattak, hogy ha már ünnepelik őket, ki kell találniuk, hogy volt, nem mondhatják, hogy hát valójában nem tettek semmit és kaptak 18 évet… Vegyük például a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét, amelynek tagjait 1960–61 között tartóztatták le, és többeket közülük 15–20 évre ítéltek. Nagyon komoly büntetőtételek voltak nem komoly cselekményekért, minimális vétségeik voltak. Én nem vagyok megemlékezés-szakértő vagy emlékezéspolitika-szakértő, de úgy látom, meg kellene találni a módját, hogy ennek az erdélyi, nagyon különleges ’56-nak úgy állítsunk emléket, hogy nem erőszakoljuk meg a történeti igazságot, a tényállást, ne akarjunk túl sokat beleolvasni, és mégis tiszteljük meg azokat az embereket, akik tényleg áldozatok. Sokakat kivégeztek, sokan nyomtalanul eltűntek a Duna-deltában, létezett a brutális munkatábor-világ, börtönláger, ami Romániát jellemezte a hatvanas évek elején… Inkább ezt kéne mélyebben kutatni. Rengeteg olyan esemény van, rengeteg olyan helytörténeti kutatás van, ami nincs elvégezve, rengeteg olyan perirat, ami nincs kikutatva. Például Márton Áron megfigyelési dossziéja hatalmas mennyiség, több mint hetvenezer oldal. Nagyon komoly feladat lenne, valakinek bele kellene fognia. Most az iratok nagy része rendelkezésre áll, tanulmányozni lehetne őket, s akkor közelebb lennénk, ha nem is az igazsághoz, ami nincs, de legalább ahhoz, hogy lássuk, hogy hogyan működött a hatalom gépezete. A Szoboszlayék esetében azt láttuk, hogy valóban létezett egy szándékos torzítási kísérlet, létre akartak hozni egy nagyon súlyos államellenes eseményt, amire aztán rá tudnak csapni. Ez volt a koncepció, ezt akarták érvényesíteni, és ezeket a vallomásokat próbálták kicsikarni Szoboszlayéktól.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.